Arany János Gyulai Pálnak (1855)

NKőrös, 1855.06.07.

 

Kedves Palim!

     Ideje volna beváltanom igéretemet, s megküldeni az autobiographiát, melly iránt felszólítottál. Megvallom, hozzá is fogtam, nagy tudós képpel, amúgy a 3-ik személyben beszélvén magamról, mint afféle elhunyt celebritásról,[1] de megijedtem töle, halva képzelvén magamat. Most tehát röviden, a tények elsorolására fogok szorítkozni: állítsd belőle össze, a mit tudsz. Toldinak[2] se küldök mást, használhatja a tiedet, ha kell neki.

     Születtem N.[agy] Szalontán, Biharban, 1817. A napra nézve nem vagyok egészen tisztában. Szüleimtől mindig azt hallám, hogy azon vasárnap volt az, melly Gergely és József nap, tehát mart.[ius] 12˗19 közt esik, (ezért előbb Józsefnek is akartak keresztelni. Hogy jutottam a János szép névhez mégis, nem tudom.). s ki lehetne számítani, hanyadikra esett 1817-ben azon vasárnap ˗ de később keresztelő levelem az anyakönyvből kivonatván, megütközve láttam, hogy mart.[ius]  8án már meg is kereszteltettem s így szüleim tévedhettek, s tekintve a szokást hogy nálunk 8-d napra keresztelnek a születés után s nálam sem volt ez alól kivétel, mart.[ius] I. gondolom a napot megállapithatni. Egyébiránt apám kevés földdel s egy kis házzal biró földmives volt. Apám György, anyám Megyeri Sára. ˗ Szüleim már mind ketten öregek, mikor születtem, s én egyetlen fiok, a mennyiben legidősb leányok már régóta férjnél vala, (nálam annyival korosb hogy első gyermeke velem egykorú) a többi számos testvéreim pedig, kik közül én egyet sem ismerék, előttem mind elhaltak. Igy hát én valék öreg szüleim egyetlen reménye, vigasza, szerettek is az öregség minden vonzalmával, mindig körükben tartottak, és rendkívűl vallásosak lévén, e hajlam rám is korán elragadt: az ének és a szentirás vonzóbb helyei lettek első tápja gyönge lelkemnek, s a kis bogárhátu viskó szentegyház vala, hol fülem soha egy trágár szót nem hallott ˗ nem lévén cseléd vagy más lakó, mint öreg szüleim és én. Azt hiszem, hogy a kora komolyság ettől van kedélyemben. Testvéreim nem voltak, más gyermekkel ritkábban volt játszani alkalmam, természetes, hogy a lélek komolyabb irányt vőn. E mellett tanulékonyságom a szalontai nagy világban némíleg szokatlan jelenség gyanánt tűnt fel. A zsoltárokat, a biblia vonzóbb történeteit ˗ emlékezetem meghaladó idő előtt, hallásból már elsajátitottam, ˗ alig 3˗4 éves koromban apám, ki értelmes, irástudó paraszt ember volt, ˗ hamuba irt betűkön megtanita olvasni, ugyhogy mire iskolába adtak, hova módnélkül vágytam, s a mi nem erős testalkatom s a szülék féltékenysége miatt csak 6-ik esztendős koromban történt, már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is birtam, természetesen olly könyvekben, mellyek kezem ügyébe kerűltek s mellyekhez inkább vonzódtam, mint bibliai történetek, énekek, a ponyva irod[alom] némelly termékei etc. A tanitó, megpróbálván, rögtön, a mint felvittek, elsőnek tett osztályában, s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók, s a növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is, csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más productióm jutalmául. (Többek közt apám, ki diákos[3] ember is volt egy kissé, a latin Pater nostert[4] és Credot,[5] az egyes szavak értelmét (Jacotot[6] modorában!) magyarázván meg csak, betanitotta volt ˗ ez volt productiómban a legnagyobb csoda. Az iskolázás folyvást kitűnő sikerrel haladt előre (Szalontán perse, hol I rector[7] és 5 altanitó alatt, úgy nevezett particula[8] volt s lehetett végezni poesist, rhetoricát) de a mellett minden könyv, a mi kezem ügyébe kerűlt, mohó vágygyal lőn felemésztve. Gvadányi, a Hármas historia (Halleré), Erbia, s több e féle dolgok, Decsi Osmanographiája, Fortunatus s mit én tudom miféle grapsák[9] a ponyva irodalom egész özönével együtt, az egész városban felkutatva, elkölcsönözve, és megéve lőnek. A bibliának nem maradt része olvasatlan, kétszer, háromszor is, stb. s még a grammaticai osztályba[10] alig érve, már nem tartottam nagyobb embert, mint a könyv, főleg versiró ˗ megis próbáltam a rímelést, mellynek tárgyát iskolai játszásközbeni kalandok képezék. ˗ Valahára eljött a költészeti osztály[11] s én halommal irtam verseimet. Sajnálom, hogy ezek közül semmi sincs meg; rectorom a tisztázatot magához vévén, fűnekfának mutogatván, s elvivén magával. Arra emlékszem, hogy mielőtt a nagyobb világ tudná, a szalontai kis világ s a környék már akkor úgy ismert, mint afféle poétát s ez nem kevéssé hizelgett hiúságomnak. (Tisza[12] még nem régiben is felhozta, ő is, mint tractualis gondnok,[13] emlékezvén rám, milly hires kis poéta voltam.). ˗ A honi költészet uj iskolája már akkor (1831) teljes virágában volt, de én azt nem ismertem még. Tanitóim, a Debreczenben beszítt hajlamuk szerint, Csokonait tűzték elém példányul, kit igen szerettem, s Kovács Józsefet, kinek bámultam rímeit. Kovács Pál (most debr.[eceni] gymn.[áziumi] igazgató, akkor szalontai co-rector[14] majd rectorom[15]) társalgásának, útmutatásának, tanításának sokat köszönök e részben. De a római classicusokat ˗ Ovid, Virgil ˗ Horacz ˗ is nemcsak örömmel tanultam, hanem igyekeztem az iskolában nem olvasott helyeket is átbuvárlani, valamint egyéb, az iskolában nem tanítottakat is, mikhez hozzá férhettem, Justint, Curtiust, Livius néhány könyvét, Eutropiust, Svetoniust, a scot[16] Buchanán latin verseit etcet.[era], mely lectura[17] által gyarapodtam a latin nyelvben. Verseket is e nyelven, az akkori divat szerint, irogattam, millyenek lehettek, nem tudom most már megítélni. Megismertem Tassot, perse rosz magyar prozai forditásban (Tanárkytól) és Milton Elv.[eszett] paradicsomát (Bessenyeitől), a Henriast (Péczelitől), Vályi Pártos Jerusálemét, Gáthi „Mármarosi éhségét”, Dugonics regényeit s több hasonló teremtményeit az epicai múzsának; szóval olly magyar irodalmat, melly az előtt fél századdal volt divatjában. Mert a vidéki közönség jobbadára még mindig ezeken rágódott, ˗ az új iskola coryphaeusai[18] Szalontára nézve még nem léteztek. Első tűnemény előttem az új világból a Lant s egy Aurora volt, de az új modor, mellybe nem nőttem volt bele magamat, rám nézve inkább idegenítő, mint vonzó vala. ˗ Igy folyt le a szalontai tanpálya, mellynek pár utolsó éve már nem a jó szülék közvetlen felügyelete alatt telt el ˗ mert hogy őket további költségtől megkíméljem (t. i. ruházatra és könyvekre) s a collegiumi tartózkodás első pár évét is lehetővé tegyem, a tanulás mellett tanitottam is, s mint illyen az iskolában laktam, kevés előnyére akár szorgalmamnak, akár erkölcsömnek. Mert e particulák mind megannyi collegiumok akartak lenni, kicsinyben, férfiasságot keresvén benne, ha a főiskola bravour[19]-csinjait, mellyekről sok anecdota szivárgott hozzánk, utánozhatják. Mindazonáltal engem jó szellemem nagyobb kihágástól megőrzött, szorgalmam sem csüggedt szembetűnőleg: de anyagi reményem, miért a praeceptorságot[20] felvállalám, igen szegényűl ütött ki. Hogy is ne? rosz tartás mellett az egész évi jövedelem alig ment 100 v[áltó]f[orin]tra strictissimo calculo,[21] s én nem tudtam ezzel gazdálkodni. Debrecenbe alig vittem annyit, hogy a beöltözés költségét fedezhessem, hazulról nem vártam, de tudván, hogy szüleim, ha a kis házat fejök felül, s a pár köblös földet szájokból el nem adják, nem kűldhetnek, nem is kértem. E helyzet iszonyú volt rám nézve. Hány kiussza így a collegiumot? Nekem nem volt erélyem küzdeni. Kedvem a tanúlástól elment, s márcziusban Kisujszállásra mentem, ideiglenes tanitónak egy évre, hogy eszközt szerezzek tanulmányom folytatására. De e tél mégsem veszett el egészen, ha keveset tanultam: annál többet olvastam. Megtörtem a német grammaticát, az új iskola költöivel megbarátkoztam sőt, egy nagyobb diák francia nyelvtana kezemre esvén, a francia nyelv elemivel is megbarátkoztam. Kisujszálláson Török Pál az esperes s Pesti pap volt a rector. Könyvtára a hazai és külföldi irodalmat válogatott munkákkal képviselte, s az szivesen nyilt meg számomra. Olvastam éjjel-nappal, ha hivatalom engedte. Itt a hazai ˗ főleg az új költői iskolához tartozó ˗ olvasmányaimat mindinkább kiegészitém, Virgil Aeneise pár könyvét hex[ameterben] leforditám, (rég eltéptem) s a németben Schillerig vittem. Uj erővel s buzgalommal, de szinte sovány erszénnyel visszamenék Debreczenbe, olly jó ajánlatok kiséretében a kisujszállási pártfogók részétől, hogy professoraim azonnal különösebben figyeltek rám, s őszig a gradus elejére vergődtem.[22] Anyagilag is segítve lőn rajtam, egyik tanár (Erdélyi) kis leányát bízta tanításom alá, egyéb jelei sem hiányzottak a figyelemnek tanáraim részéről, ˗ de én, kalandos életpályáról ábrándozva, únni kezdém az iskolai egyhanguságot, hosszallani a pályát, majd festő, majd szobrász vágytam lenni, a nélkül hogy tudnám, mint kezdjek hozzá: végre 1836. februarban önként, minden anyagi vagy erkölcsi kényszerítés nélkül,  odahagyám a collegiumot, soha vissza nem térendő. ˗

     Eddig van, barátom, életem első időszaka, s itt következik a fordulat. Jelenlegi állásom, hol a külsőre is kell tekinteni, nem engedi, hogy életirásom teljes legyen. Ha meghalok, ám jegyezze föl a biograph[23] ˗ ha lesz. De neked megvallom ˗ privátim! és te nem fogsz visszaélni bizalmammal. Fáncsi László etc. jeles szintársaságot tartván akkor Debreczenben, én, hamár szobrász nem leheték Ferenczy mellett, könnyebbnek találtam Thalia zászlója alá esküdni. Elhatározásom mindenkit meglepett. Magok a tanárok e szokatlan jelenséget, hogy legjobb tanúlójuk egyike, csupán a művészet iránti vonzalomból, minden anyagi kényszer nélkül, komédiássá akar lenni, a hivatás kétségtelen jeléül tekinték. Erdélyi, pártfogóm, mi se szólott ellene, sőt az agg Sárvári magához hivatott, szavaltatott (s akkor szép csengő hangom volt) és énekeltetett, s elégűlten ajánlá: „csak Sekszpírt! Sekszpírt domine![24]” Igy lettem én szinész, azontúl is folytatva tanóráimat Erdélyi leányánál, azontúl is hozzájárva ebédre, míg Debreczenben voltam. De a debreczeni társaságot egy szinészi intrigue,[25] nekem egész váratlanúl, felbontotta, s april Ién szét oszlott az, a nélkül, hogy hozzám valaki szólott, vagy sorsomról intézkedett volna, kivéve hogy Hubay nehány ujonczot (köztük Hegedűst ki kevéssel én előttem állott volt be) nehány más vidéki kóborokkal együvé verbuválván, az indulás perczében engem is megszólítottak, hogy követném sorsukat. Nekem nem volt mit tennem. Haza, öreg szüleimhez, kik belőlem papot vártak? Vissza a collegiumba, honnan olly magas reményekkel távozám? Ez mind kettő lehetlennek tetszett előttem, s igy Hubayhoz csatlakoztam, annyi időt sem vehetvén, hogy szállásomról ágyamat és ládámat fehérnemümmel s könyveimmel együtt magamhoz vegyem ˗ de nem is fért volna a szekérre, hol kezdő szinésznek nem competál[26] ennyi lomot hordani. N[agy]Károly majd Szathmár, végre Máramaros-sziget lőn vándorlásunk Eldoradója. Képzeld a nyomort! padon hálni, kabáttal takarózni, s kölcsön kérni ruhát, míg az ember mosat. És ez rajtam történik, kit szegény öreg szüleim, minden vagyontalanságok mellett, kissé mégis elkényeztettek. Rajtam, ki u.n. élelmes ember  soha sem voltam, rajtam, kit éltemben minden legkisebb csekélység végtelenűl affligált.[27] Ha volt is kedvem a szinészethez, a mint, hiszem, Debreczenben, jó társaságnál, volt, ˗ végkép elment az, e lumpok közt, e mellett az öntudat kígyói, szegény apám s anyám nyugtalansága, martak éjjel, nappal. Magánosan bolyongék Sziget hegyein, az Iza partján, ˗ elmélkedtem, vezeklettem. Egy nap, hasonló gyötrelmek közt álom ért rám, ˗ s jó édes anyámat halva láttam. A benyomás olly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, elllenállhatlan ösztönt érzék hazamenni, de mikép? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül 50 mérföld. A directorhoz Hubayhoz fordulék, egy huszast kértem tőle, lehető díjamból, de fölöslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat, ˗ kimentem a piaczra hol 8 pengő kr[ajcár]ból egy czipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedűl, gyalog. Első éjt az erdőben töltém, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit korcsmapadokon, ˗ s igy végre Szatmáron, NKárolyon, Debreczenen át, 7 napi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek. E szakaszát életemnek csupán így szeretném összefoglalni:

     „Nehány havi sanyarú vándorlás s hányattatás után, mi éltében forduló pontot képez, u.azon év nyarán, már Szalontán leljük őt stb. ˗”

     De az 1836-ik év még nem meritette ki csapásait rám nézve. Alig pár hétre hazaérkeztem után szegény jó anyám meghalt, cholerában, hirtelen. Apám, az én kóborlásom ideje alatt szeme világát teljesen elveszté (mi nehány év mulva ismét, orvoslás nélkül, megjött) ˗ s most nézni a galambősz öreg embert, jó társát, egyedűli támaszát siratva, mint gyermek! Ha eddigi viszontagságom meg nem tanított volna is, hogy belőlem sohasem lesz nagy ember: most föl kelle ébredni a kötelesség érzetnek, s meggyőzni engem, hogy ősz atyámat nem lehet, nem szabad többé elhagynom. Elhatározám vele lakni a kis házikóban, mellyet nem akart elhagyni hogy leányához költözzék. A város és egyház előljároi részvéttel tekinték sorsomat, ˗ még azon őszszel megválasztának ú. n. correctornak (tanitó a rector után, de jobb fizetéssel és több önállósággal mint a többi altanitók) ˗ jóllehet e hely tavaszig nem lett volna üres, s igy kedvemért egyszerre 2 corrector lőn. Egy darabig atyámmal laktam, majd őt néném magához vévén, az iskola épületébe költöztem én is.  E hivatal, mellyben a magyar s latin grammaticai osztályokat tanítám, 1839 tavaszáig tartott, akkor egy évig irnok a városnál, aztán rendes aljegyző lettem, nem megyei jegyző, mint Kertbeny[28] irja. 1840 novemberében, 23 éves koromban, megházasodtam, szivem régi választását követvén. Ez idő alatt, 1836˗40, nem szűntem meg folytatni olvasmányaimat, de inkább csak szórakozásból, mint ábrándos czéljaimat létesítendő, mellyekről, ha nem mondtam le végkép, nem volt reményem őket valaha elérni. De izlésem igy is a jobb könyvekre vezette választásomat, s inkább olvastam ollyat, miről hallottam, hogy remekmű, mint ollyat, mi több mulatságot igért ugyan, de kevésbé volt nevezetes. Shakespeare német forditásait ekkor forgattam előszöt, ˗ s különös hogy ez bizalmas körben (1836) Bánk-Bánt elébe tevém Stibornak,[29] miért illően ki is nevettettem. Homért is elővettem ottan ottan, küszködvén a nyelvvel, mellyből alig tudtam többet, mint az iskolában tanulhattam s az nem volt sok. (Plutarch életrajzaival már Debreczenben birkoztam volt hasonlóul). Mind ezek czéltalan erővesztéseknek látszottak, s mégis ösztönt érzék tenni, ˗ keresni a nehezet, még mulatságból is. A franciában Télémaque és Florián után Molière-be kaptam, a mi nagy feladat volt, s Crébillon rém drámáival gyötrém magamat. Mindez házasságomig tartott, akkor föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak, családomnak, lenni közönséges ember, mint más.

     Pár évig meg is állám fogadásomat. Az új, a kedves viszony, mellybe léptem, elszórt,[30] boldogított, hirlap is alig fordult meg kezemben. Szándékom volt gazdaság után látni, mellyhez nem birtam elég ügyességgel, aztán hivatalom apró dolgai folytonos jelenlétemet igényelték a tanácsházánál. Csak az est ˗ a késő est volt enyém, s azt olly boldogul tudtam tölteni. 1842 tavaszán Szilágyi István, az író, egykori iskola társam, jött, mint rector, Szalontára; ki már ismételve koszorút nyert a Kisf.[aludy] társaságnál s az Academia, épen Szalontán léte alatt 100 arannyal jutalmazá nyelvtani munkáját. Barátom, később asztali társam, tehát mindennapos vendégem lévén, természetes, hogy a társalgás legtöbbször irod[almi] tárgyakról folyt. Ő minden könyvet, mi szeme elé akadt, hozzám hozott, kéretlen, sokszor tukmálva, ellenemre. Majd a görög tragicusok fordítására unszolt, mellyeket akkor a Kisf.[aludy] társaság kezde kiadni (s így állt elé egy Philoctetes[31]) majd dolgozatait olvasta fel, s kérte ki róluk véleményemet, majd angol nyelvtant hagyott nálam, melly nyelvet akkor ő sem értett, curiosum[32] gyanánt. S én addig forgatám ez utóbbit, addig nevettem az olvasás bizarrságain, addig törtem Hamlet magánbeszédét,[33] mellynek egy angol nyelvtanból sem szabad hiányzani, hogy kedvet kaptam a német Shakespearet összenézni az eredetivel. A munka nehéz, de annál ingerlőbb vala: egy debreceni vásár meghozta nekem János király és II. Richard olcsó stereotyp kiadását, ˗ remekebb művei a nagy mesternek nem lévén kaphatók. És nem sokára János király magyar jambusokban szólalt meg, hogy ismét elhallgasson. Később (1848) midőn a nyelvben már járatosb valék, ujra elővettem forditni Shakespearet, de az eredmény, a közbejött politicai viszonyok miatt, nehány töredéken kívűl, csak az lőn, hogy nevem, mint Sh.[akespeare] egyik forditójáé, a Petőfi Coriolánja czimlapjára kerűlt. Visszatérve az előbbi korszakhoz ˗ én tehát ismét beléestem az olvasás ragályába, a nélkül, hogy komoly szándékom lett volna valaha mint író, föllépni. De nehéz volt ellentállnom a kisértésnek. (1843 nyarán Pestre és Bécsbe tett rövid útam ˗ hivatalos minőségben, szélesité ugyan egy kevéssé látkörömet, de mint ide nem tartozó, egészen kimaradhat.) ˗ Egy falusi beszélyem némi tetszéssel fogadtatott az Életképekben. 1845 nyarán a megyei élet kicsapongásai, mellyek szemem előtt folytak, némi satyricus hangulatot gerjesztének bennem, és megkezdém, minden előleges terv nélkül, irni az Elveszett alkotmányt. A darab, eredetileg, nem volt a nagy közönség elibe szánva, csak magán időtöltésűl kezdék abba, hogy kiöntsem bosszuságomat, mire más térem nem igen vala, nem tartozván a kiváltságos osztályhoz. (NB. Nagy apám nemes volt, s apám, a kutyabőrnek birtokában, nem vala képes visszaszerezni a kiváltságot, minthogy erdélyi fejedelemtől (I. Rákóczi György) nyerte volt azt a család. Hivatalommal, mint fönebb érintém, napestig el lévén foglalva, tudtam időt nyerni, százával önteni ama szép hexametereket, s tovább hurczolni a rám nőtt, a mind inkább szélesedő költeményt, a mint épen a pillanat szeszélye hozta magával. Időközben a Kisfaludy társ.[aság] jutalom hirdetése vig eposra, melly figyelmem először kikerülte volt, nyár folytában ismételtetett ˗ s én e véletlen összetalálkozás által meglepetve, siettem satirai eposomat befejezni s felküldeni. Ha Szilágyi még Szalontán van, kétségkívűl tüzbe dobtam volna: de ő még 1844. bevégezte a rectori hivatalt s a Szepességre majd Pestre végre Szigetre ment. Engem egy részről a 25 arany csiklandott ˗ szerettem volna látni hogy érez az ember, ki irod[almi] téren jutalmat kap; más részt ugy sem volt mit féltenem ismeretlen nevemen. Különben, hogy már a munka folytában éreztem annak tökéletlenségét, annak magában e költeményben elég nyoma van. A VI. énekben az idő malmáról szólván melly mindent, még az irod[almi] műveket is leőrli garadján,[34] föl emlitve némelly rosz könyveket, e sorok következnek saját munkámról:

Ott jön az én könyvemnek öt első éneke is már…

Oh jaj! a mélybe zuhant, honnét pora jegytelenűl fog

Hullani majd az örök feledékenységnek ürébe.

s alább megint ˗

Nagy baj a költőnek.... ha megúnta teremtett

Jellemeit maga is. stb.

     Az aranyokat, mintha lottérián, megnyerém, birálóim közül egy elismerőleg, egy szinte magasztalólag, szólt a műről: de fülemben csak ama harmadik szó hangzott: „nyelv, verselés ollyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők.” ˗ Ugy véltem, hogy már most megállapodnom nem lehet, s 1846-ra népies költői beszély lévén feladva, még az év nyarán irtam Toldit. Ekkori fogalmam a népköltészetről egy Szilágyihoz intézett levélben, nem ugyan széptanilag formulázva, de talán még is elég öntudattal, így van kifejezve: „a népköltő feladata nem az, hogy elvegyüljön a durva nép között: hanem, hogy tanulja meg a legfensőbb költői szépségeket is a népnek élvezhető alakban adni elé.” Toldi jutalma nemcsak az eredetileg 15 aranyból álló dijnak, kivételkép, 20-ra emeltetése, nemcsak a váratlan fogadtatás kritika és közönség részéről de Petőfi s több írók barátsága is lőn, kik azonnal sietének az egyszerű vidéki jegyzőt, mint hasonlójukat, körükbe fogadni, s a választottak közé avatni. 1847.  készen lett Murány ostroma és nagyrésze a Toldi estéjének. Murányban olly nyelvet akarék megkisérteni, melly az irodalmi s népies nyelv közt mintegy középet tartson ˗ erős legyen, de ne czikornyás, olly nyelvet, melly szélesebb olvasó körrel bírhasson, mint csupán a müvelt közönség, igy akarván egy részről a költészi nyelvnek nagyobb népszerűséget, szerezni, más részt a népet egy fokkal magasabb olvasmányhoz szoktatni. A czél úgy hiszem megjárja ˗ sikerült-e nekem, az már más. Különben sokat ártott Muránynak, hogy a cselekményt mindenütt drámaivá akartam tenni, érzelmeket, indulatokat apró részletekig festeni, mintha leirhatná azt a költő, mit a szinész mimikájával ki tud fejezni. Mindazáltal e mű jobb fogadtatást érdemelt volna, mert 1848-ban jelenvén meg, a politicai rajongás miatt teljesen ignorálták,[35] ˗ soha senki meg nem bírálta, tudtommal. Egyébiránt Kertbeny hibáz, midőn azt mondja, hogy ez pályamű volt, s hogy én, Petőfi, Tompa, mind versenyezvén Szécsi Máriával, Szász K.[ároly] nyerte el orrunk elöl a jutalmat. Igaz, hogy a Kisf.[aludy] Társ.[aság] pálya feladása ébreszté bennünk a gondolatot, Szécsi Máriáról írni, de egyikönk sem olly czéllal, hogy pályázzon. Te ezt magad is tudod, gondolom. Az 1848˗49 viharos évek izgatottsága alatt keveset dolgoztam, mert nekem erre nyugalom kell. Nehány vers, nehány kisebb elbeszélés a folyóiratokban, ez volt minden. De már ekkor megkisértettem a balladának ama népi, eredeti formáját, (mellyek közül, a mint tudod, legjobban sikerült Rákócziné; bár az illyeneket: A rab gólya ˗ Szőke Panni, Varró leányok ˗ szinte[36] e nemhez lehet sorolni) ˗ ellentétbe a mi németes, mesterkélt s érzelgős vagy declamáló balladáinkkal. Petőfi e részben inkább utánam jött mint megelőzött, legalább a Megy a juhász nem volt az én mintám, se az övéi, lehettek az én kisérleteim. (Ujabb versei közt van egypár afféle.) A forradalomnak egy ideig csupán távoli szemlélője voltam, s a Vasárnapi ujságnak,[37] mellynek szerkesztésével megkináltatám, csupán nevemet kölcsönöztem oda, mint szerkesztő társ, (azaz csak dolgozótárs) ˗ magam folyvást Szalontán maradván. De 1849 tavaszán, bureau[38]-hivatalt kértem s nyertem, a magyar belügy minister alatt, s előbb Debreczenbe, majd Pestre tettem át lakásomat. Az okok, mellyek e szerencsétlen elhatározásra birtak, kevéssé valának politicai jelleműek. 1848. folytán többször is (3 szor) megfordultam Pesten, s fényét megkezdém kívánni, mi természetesen elégűletlenné tőn alacsony helyzetemmel; nevelé ez elégűletlenséget az is, hogy a zűrzavaros időszak alatt alig kaptam meg valamit jegyzői fizetésemből, a város belügyei, mindinkább bonyolodtak, a hivatal, a körülmények miatt, mind terhesebbé vált. Ehez járult iró barátim ösztönzése: keressek magamnak valami állomást,[39] melly a központhoz közelebb vigyen, ˗ s magam is vágytam az irói körökkel gyakoribb érintkezésbe jőni. Igy tehát, a forradalmi fegyverek szerencséjét is hallván, 1849-tavaszon előbb Debrecenbe, majd Pestre mentem a ministeriummal, mint fogalmazó. Családom egy előre Szalontán maradt, holmimat eladandó és készülve a felutazásra; midőn a hírre, hogy az orosz Debrecen alatt van, búcsut vevék a ministeriumtól s jun. végén visszasiettem családomhoz. Nem is foglalám el többé hivatalomat a belügynél, Szegeden nem voltam, Váradon a – a belügy oda menekült Szegedről ˗ már csak látogatni. Bekövetkezvén a catastropha, mint magán egyén, laktam Szalontán 1851 őszeig, midőn Kőrösre meghivattam. Attól fogva itt vagyok. Szalontai tartozkodásom idejére esik a félév (1851) midőn, többnyire Geszten tanyázva, Domokosnak[40] órákat adtam a költészetben. A forr.[adalom] legyőzetése után kevesebbet dolgoztam mint a forr.[adalom] előtt aránylag; bizonyos lyrai hangulatba estem, a nélkül hogy lyrám mindig teljes hangot adna. Munkáim a divatlap ˗ s más folyóiratokban közlött apróbb verseimen kívül, ez időszakban Katalin költői beszély ˗ A nagyidai czigányok (mellyet ugyan már Kőrösön végeztem be) népies vig eposz, olly kedélyállapot kifolyása, midőn a világ folyásával és önmagammal meghasonulva, torzalakok festésében akartam kárpótlást keresni. Legközelebb (1854) némi változtatással az első kidolgozásban, megjelent Toldi estéje. E művet Pesten, egy irói bizalmas körben, hol a jeles ítész, a veterán Szemere Pál is jelen volt, még 1848-ban, felolvasván, szóba jött, milly czélszerű lenne a hős férfi korából is dolgozva egy epost, az egészet trilogiává alakítni. Ettől fogva sokat foglalkozom ez eszmével, megis kezdettem Daliás idők czim alatt, nehány énekig vittem, majd ujra dolgoztam, a nélkül, hogy eddig befejezhettem volna. Legfőbb akadály, mi e tekintetben rám sulyosul, az, hogy a Toldi monda a más két darabban már szinte ki van merítve ˗ én pedig az eposzt mondára, a nép tudalmában[41] is élő mondára szeretem alapitni, a légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, mit én eposzi hitelnek nevezek. Le fogom-e küzdhetni ezt az akadályt, még nem tudom. Egyéb működésim a folyóiratokba 1849-óta előtted is tudvák: (Hölgy futár, Csokonai lapok, Emléklapok, Magy.[ar] irók füzetei, Röpivek, Losonczi Phoenix, Remény, Enyedi Album, Nők könyve. Viszhang. Szépirod.[almi] lapok. Délibáb. Müller naptára. Thalia. Divatcsarnok, mind hoz tőlem valamit. Népkönyve, Falusi esték, Prot.[estáns] naptár.).

     Ime barátom, itt életrajzom, elég hosszan, mégis röviden. Egyszerü élet az, de mégsem nyugott csendes, mint némely gondolná: folytonos küzdés, mellyben én voltam a gyöngébb fél. Több eréllyel, szilárdsággal, kitartással tán lett volna belőlem valami, de ez hiányzott mindig. Tehetségem (a mit elvitázni nem lehet, különben nem volnék ott, ahol most vagyok) mindig előre tolt, erélyem hiánya mindig hátravetett, ˗ s igy lettem, mint munkáim nagyobb része, ˗ töredék. Csinálj belőle egészet és kérlek, ha az idő kiadja (de hiszen erre csak pár nap kell ˗) kűldd el nekem, mielőtt sajtó alá adnád, hogy lássam, nem csuszott-e be valamelly hiba. Egyébiránt azt hiszem, Berecznek[42] akarod irni s engem meg akartál csalni, hamis! Nekem mind egy, akárhová teszed. Élj boldogul!

                                                                                                       barátod

                                                                                                     Arany János

 

U.i. Petőfiveli viszonyomat bővebben is érintheted, az ismeretség kezdetét, látogatását jun. 1847. (jun. I˗I0) majd nőjével october végén, mikor vitte Pestre. ˗ 1848 Pesten kétszer, Debr.[ecenben] egyszer voltam vendége s január végétől májusig (1849) családja nálam lakott Szalontán.

Még egy szót!

Utólagosan megolvasván a Kertbeny-féle életrajzot,[43] abban, a már kijegyzett hibákon kívül, még csak a következő tévedéseket találtam.

I. Nem emlékszem, mikor tanultam olvasni, pedig 3 éves koromból már több dologra emlékszem s igy nem tévedek, ha 4˗5 év helyett 3˗4 évet mondok. 2. Debrecenben nem ragyogtam mingyárt az első tanulók közt, csak kisújszállásróli visszamentem utáni nyáron küzdöttem fel 150˗160 tanuló közt magamat 6-iknak. 3. Anyám halálát álmodtam, nem csak ugy éreztem meg. 4. Nem mingyárt a marcziusi napokban, de egy év mulva, Május 9. 1849. neveztettem ki concipistának;[44] a többi, olly módositással, mint én megirtam, állhat, S a Petőfiveli viszony kezdete elég jól van előadva. Kertbeny az életrajzot saját levelem után irta, az ördög tudja, honnan szedte belé e baklövéseket!


___________________________________
[1] hírességről
[2] Toldy Ferencnek
[3] latinul tudó
[4] Miatyánkot
[5] Hiszekegyet
[6] Jean Joseph Jacotot [ejtsd: zsákotó]: francia pedagógus
[7] igazgató tanár
[8] a Debreceni Református Kollégiumnak alárendelt iskola
[9] elavult iratok
[10] a gimnázum második osztálya
[11] az ötödik osztály
[12] Tisza Lajos
[13] egyházmegyei
[14] tanár, az igazgató helyettese
[15] igazgatóm
[16] skót
[17] olvasás
[18] legjelesebbjei
[19] ejtsd: bravúr
[20] segédtanítóskodást
[21] legszigorúbb számítás szerint
[22] a legjobb tanulók közé
[23] életrajzíró
[24] uram!
[25] intrika (ejtsd: entrig)
[26] illet meg
[27] lesújt
[28] Kertbeny Károly
[29]Stibor vajda: Kisfaludy Károly drámája
[30] elszórta az időmet, kielégített
[31] Szophoklész drámája
[32] különlegesség
[33] monológját
[34] garat: a malom tölcsérszerű része
[35] nem tudtak róla
[36] szintén
[37] helyesen: A nép barátja címűnek
[38] ejtsd: büró
[39] állást
[40] Tisza Domokosnak
[41] tudatában
[42] Berecz Károlynak, a Hölgyfutár szerkesztőjének
[43] Az életrajz Kertbeny fordításköteinek elején található: Erzählende Dichtungen von Johann Arany, I. (Toldi), II. (Die Eroberung von Murány). Lipcse, 1851, 1853.
[44] fogalmazónak