Arany-túra: Nagyszalonta

Este van, este van: kiki nyúgalomba!

Feketén bólingat az eperfa lombja,

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,

Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Mintha lába kelne valamennyi rögnek,

Lomha földi békák szanaszét görögnek,

Csapong a denevér az ereszt sodorván,

Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:

A gazdasszony épen az imént fejé meg;

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,

Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.

Ballag egy cica is - bogarászni restel -

Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel.

Meg-megáll, körülnéz: most kapja, hirtelen

Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye

Oly hivogatólag süt ki a sövényre.

Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,

Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.

Benn a háziasszony elszűri a tejet,

Kérő kis fiának enged inni egyet;

Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,

Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:

Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.

Vasalót tüzesít: új ruhája készen,

Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.

Körűl az apróság, vidám mese mellett,

Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,

Héjából időnként tűzre tesznek sokat:

Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;

Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.

Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:

E fiúból pap lesz, akárki meglássa!

Legalább így szokta mondani az apjok,

Noha a fiú nem imádságon kapkod:

Jobban kedveli a verseket, nótákat,

Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;

Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;

Kutat az apró nép, örülne, ha benne

Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.

Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:

Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!

Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;

Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,

Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,

Homlokát letörli porlepett ingével:

Mélyre van az szántva az élet-ekével.

De amint körülnéz a víg csemetéken,

Sötét arcredői elsimulnak szépen;

Gondüző pipáját a tűzbe meríti;

Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,

Illő, hogy urának ennivalót hozzon,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket,

Arra tálalja fel az egyszerü étket.

Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,

De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!”

Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -

Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:

Valami szegény kér helyet éjtszakára:

Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgyis, sok bezárt kilincsen!”

Visszajő a lyánka, az utast behíván.

Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:

„Isten áldja meg a kendtek ételét is,

(Így végezi a szót), meg az emberét is.”*

Köszöni a gazda: „Része legyen benne:

Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne.”

Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -

Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.

Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,

Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;

Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,

Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,

Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;

Megered lassanként s valamint a patak,

Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.

Beszél a szabadság véres napjairul,

S keble áttüzesül és arca felpirul,

Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –

Kikkel más hazába bujdosott – koldusnak.

Elbeszéli vágyát hona szent földére,

Hosszu terhes utját, amíg hazaére.

Az idősb fiú is leteszi a könyvet,

Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;

És mihelyt a koldus megáll a beszédben:

„Meséljen még egyet” - rimánkodik szépen.

„Nem mese az gyermek”, - így feddi az apja,

Rátekint a vándor és tovább folytatja;

Néma kegyelettel függenek a szaván

Mind az egész háznép, de kivált a leány:

Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,

Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:

Három éve múlik, hogy utána kérdez,

Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,

Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;

A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,

Félrebillent fejjel, az anyja ölében.

Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;

Közbe-közbe csupán a macska dorombol.

Majd a földre hintik a zizegő szalmát...

S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851

Jegyzetek

Isten áldja meg a kendtek ételét is, / (Így végezi a szót), meg az emberét is. – Arany itt a Tiszántúlon használatos, hagyományos paraszti köszönési formulát alkalmazza (vö. Tolnai Vilmos: A Családi körhöz. MNy 1908. 417.).

A vers keletkezésének helyszínéről lásd Tolnai Vilmos: Hol írta Arany János a Családi Kört? It 1912. 61-62.; Huszár György: Hol írta Arany János a Családi Kört? It 1912. 119.

Egyik lehetséges irodalmi mintájáról, Burns The Cotter’s Saturday Night című költeményéről lásd Szász Anna Mária: Az angol szentimentális líra néhány motívuma a „Családi kör”-ben. ItK 1974. 351-357. A tanulmány következtetéseinek filológiai megerősítését lásd Scheiber Sándor: Arany Családi körének forrásaihoz. ItK 1975. 54.

A költemény az itt közölt eredeti változatában nem jelenhetett meg. Vahot Imre 1851. május 2-i levelében így nyugtázta a neki mint a Losonczi Phőnix című antológia szerkesztőjének elküldött verset: „mind aki csak olvassa, a hű festések által egészen el van ragadtatva. – Hanem én, ki annyira ismerem a mostani sajtószabadság viszonyait – egy bökkenőt találtam benne, mi nem csak magát a verset, hanem egész vállalatomat veszélyeztetné. –A béna harczfi beköszöntése még megjárja, - hanem azon négy sor, mely igy kezdődik »Beszél a dicsőség véres napjairól« stb. – semmiesetre nem láthat napvilágot, mert a vizsgáló igen jól érti a célzásokat. – a Kikkel más hazába bujdosott… koldusnak kifejezés sem közölhető, mert a kibujdosottak – a menekültek s átalán véve, a forradalmi dicsőség és nyomoruságról még csak emlitést sem lehet tenni.” (AJÖM XV. 367-368.) Arany megváltoztatta a strófát, s a vers ebben a formában jelent meg először; Arany később is csak ezt a változatot közölte, s ezt a változatot vették át a későbbi kiadások is, amelyekből tehát az alábbi sorok kimaradtak:

                       „Beszél a szabadság véres napjairul,

                      S keble áttüzesül és arca felpirul,

                      Beszél azokról is – szemei könnyben úsznak –

                      Kikkel más hazába bujdosott – koldusnak.

                      Elbeszéli vágyát hona szent földére,

                      Hosszu terhes utját, amíg hazaére.”

                                                                              (85-90. sor)