Ének a pesti ligetről

 

Kimentem a ligetbe újra

   Hosszacska távollét után,

Hogy lássam: fűve, berke, útja

   Minő hatással lesz reám.

Annak találtam most is, a mi,

    (Régóta búvom, s eleget),

Úgy összeillünk párosan mi:

   Kopott ember, kopott liget.

 

Már útja is (kettő viszen ki)

   Zilált kedélyhez jól talál:

Az árnyasabbat sok nép döngi,

   És bűzös mint a döghalál;

A másik szép, de hő sugáru,

   Oldalt paloták és – romok,

Kevély, nagy boltokban zsibáru,

   S dűl Rákosról be a homok.

 

Ki a korral szeret haladni,

   Vasútra* váltja fel magát,

S örül, ha van hely felakadni

   S úgy lógni ott, mint egy kabát.

De én rozzant szekérre* űlök

   Tized magammal (a baki

Trónt nem igénylem) – és repűlök

   Hogy a velőmet rázza ki.

 

Ott, a kapun kívül, leszállunk,

   Illet szerénység mindenütt, –

Szerencse, ha – míg bétalálunk –

   Egy fényes hintó el nem üt.

Benn, összevissza, minden sarkon

   Kintorna, koldus, bűn, nyomor;

S hogy örömünk teljék a parkon:

   Jó legyen a fül, szív, gyomor!

 

És mégis, a liget nekem szép,

   Valahogy a lelkemhe’ szól,

Ha elbolyongok félre, messzébb

   A köznép tolongásitól;

(Nem az egy-ingre vetkezettet

   Értvén csupán e név alatt:

Köz nép az is, mely toilettet

   Fitogtatván,* körben halad.)

 

Szabadság, – és hogy biztos szárazt

   Érzek, hat így rám; hogy e kis

Ligetből (bár maga kifáraszt)

   Mehetnék a Tiszáig is!...

Keletre, mint a berki szellő,

   Mely a lombok közt rést talál...

Keletre, mint az égi felhő,

   Mely ott egy kedves sírra száll.

 

Szabadság – amelynek nevében

   Tűröm, ha víg pünkösti nép

A „rendet” elnyomtatja szépen,

   S le is fekszik, ha fűre lép;

Hogy itt nincs tábla, tilalomfa,

   Vagy ördög hajt rá, ha van is;

Hajrá, fiúk!... ifjú koromba’–

   Úgy tettem volna magam is.

 

Laptával ott kemény „bolhákat”*

   Oszt és kap egy sereg diák:

Itt „cica-játékot”* találgat

   És bámul e német világ;

Azt gondolom: a liba-pázsit.

   Már nézem is: hol a ludak?

S a tó körűl a kép vonásit

   Bevégzi néhány hattyu-nyak.

 

Egyszóval, én e ligetecskét

   Így is, ahogy van, szeretem;

Örömmel töltöm itt az estét,

   Egész majorság* ez nekem,

(Más nincs is a kerek világon.)

   Itt látom az év szakaszát,

Mikor hajt rügy, levél az ágon,

   Mikor pendítik a kaszát.

 

Az ég itt nem pár négyszeg ölnyi:

   Holnapra könnyű az időt

Nagy-biztosan megjövendölni,

    (Emlékszem, egyszer már betölt).

Van nádas itt, van bucka, posvány, –

   S talán azért is szeretem,

Hogy amint csínosul, kimosdván:

   Húsz éve már, hogy követem.

 

Mert nem varázs-ütésre épült,

   Mint túl ama pompás sziget:

Ott lestem, amint lassan szépült,

   A változást mindeniket;

S egy megnyesett, vagy megporondolt

   Ösvény, beültetett ugar,

Nekem az mind új-új öröm volt –

   De ez nem történt oly hamar.

 

Most sem marad el, ami késik,

    „Szirtet kivölgyel sűrü csepp,”*

Már eljutánk az öntözésig,

   De sárgaságban vész a gyep;

Jut majd talán ez úti sárból

   A fűnek is egy korty ital,

Hogy felzsendülhet a kopárból –

   Megéri, aki fiatal.

 

Engem bozótja, gazza nem bánt,

   Mert a gyom is természetes;

Nem is szidok tanácsot, kormányt,

   Ha útam kissé szemetes;

Tudom, hogy itt az ősz, ha lábam

   Alatt megzördül az avar,

S nyomot vesztek a sokaságban

    (Csak a szó lenne több – magyar!)

 

Természetet s magányt keresvén

   Fel nem söpört falevelen,

El-elvisz egy kalandor ösvény

   A „rengetegbe” (képzelem);

Hol fű, fa zöldebb, – annak selyme

   Nem törle annyi csizma-port,

Ennek se hántá buta elme

   Kérgét le, vagy részeg csoport.

 

És gondolatim a „vadonban”

   Ha jőnek, eljátszom velek,

Ábránd s szivarfüst közt; – azonban

   Órámra-mimre ügyelek;

Szemeim a zöld szigetbe* néznek,

   Hol a vidám ifjú-öreg*

Történetét a magyar észnek

   Megírta - most már szendereg.

 

Nyugodjék!... méltóbb napi munkát

   Nem végzett nála senki sem;

Sírjára, – mit most vadonunk ád,

   E kis gyopár-szálat teszem.

S tétlen tovább bolyongok ismét,

   Egyéb dolgom sincs, igaz a,

Mint várni nyugton a napestét

   S elmenni csöndesen – haza.

 

El is megyek, tán nemsokára,

   Hír-név, dicsőség nem maraszt;

Tudom, mit ér fagyos sugára,

   Itt is megtanulhattam azt:

Nyerd bár világi életedben

   Ég s föld minden koszoruit:

Neved csak az, mit e ligetben

   Egy sirkő rád olvas: Fuit.*

 

1877.09.17.

 

Jegyzetek

Vasútra – a lóvasút 1868 óta járt ki a Városligetbe.

rozzant szekérre – omnibuszra.

toilettet / fitogtatván – azaz az öltözékkel dicsekedvén.

bolhákat – azaz a keményen megdobott labda okozta csípéseket.

cica-játékot – cicázás: a középen álló játékos mellett vagy fölött kell a labdát átdobni.

majorság – (itt) birtok.

Szirtet kivölgyel sűrü csepp – a „Gutta cavat lapidem” latin közmondás költői fordítása.

a zöld szigetbe – a városligeti tó Pávaszigetébe.

vidám ifjú-öreg – Toldy Ferenc, aki 1875-ben halt meg.

Fuit – volt (latin); az utolsó strófához Arany a következő jegyzetet fűzte a Kapcsos Könyvben: „Karacs Teréztől hallottam, hogy a sírkő alatt valami Horváth nevű, ügyvéd vagy olyasféle tehetős pesti polgár nyugszik, ki vagyonát a liget e részével, (mely az ő kertje volt) a városnak hagyván, végrendeletében csak azt kötötte ki, hogy őt oda temessék s állítsanak követ, a föntebbi egyszerű felirattal.” A ma is látható sírkő Horváth Jakab (1738-1806) ügyvéd sírját jelöli.