A kép-mutogató

Énekes história

 

Debreceni sokadalom*!

Nézz e képre, halld meg dalom:

Szomorú történet esett,

- Kin sok jámbor szív megesett -

   E szomorú időben;

Arrul szerzék ez új verset

   Ebben az esztendőben.

 

Első képem azt mutatja:

Grófkisasszonyt feddi atyja,

Mér fejére súlyos átkot,

Hogyha az íródeákot

   Még tovább is szíveli,

Kihez a sáros cipőjét

   Sem méltó megtörleni.

 

Ím haragra lobban arca,

Ősi dölyfe, mély kudarca!

A leány, mint szőke harmat,

Reszket, elfoly; - ajka hallgat,

   Vagy, ha mond is, ennyit mond:

Válni nem tud, de meghalhat,

   Ősz fején úgy nem lesz gond.

 

Második kép: hogy az atyja

A deákot felhivatja.

Íme, ott áll; büszke, délceg,

Viseletén semmi félszeg;

   De szegény - csak köznemes:

Grófkisasszony szép kezére

   Már ezért sem érdemes.

 

Szigorún ezt tudtul adja

Grófkisasszony édesatyja, -

S hogy sem esztendő, se’ hónap,

Kitelt éve,* mehet holnap.

   Messze ám! nagy a világ.

Mélyet bókol, de csak ott áll

   Bátran az iródeák.

 

„Gróf úr! enyim a leánya,

Szíve, lelke, minden vágya;

Minket senki el nem választ,

Kezét kérem és a választ,

   Ha »igen« is, ha »nem« is;

Rangja, fénye, java nem kell:

   Elveszem egy ingben is.”

 

Fagy, ütésre, föl nem enged:

Hogy kidobják: szolgát csenget.

Új kép váltja most a régit:

(Nézni kell a vesszőm végit*)

   A leányt mutatja, hogy

Ezt sikoltva: „egy ingben is!”

   Apja lábához lerogy.

 

A deákkal hajduk bánnak.

Szőke fürtit a leánynak

Apja tekeré kezére,

Mintha nem vón’ édes vére,

   S dobja a legény után. -

Hír nincs rólok, hang sincs rólok

   A kastélyban ezután.

 

Szalma-viskó s falu vége

Ifju párnak menedéke;

Ottan rejtve volna, s boldog,

Ha tudna, vagy birna dolgot:

   Hanem a természet kér,

S már sohajjal végzi a dal:

   „Kis kunyhóban is megfér”.*

 

Avagy e kéz finom bőre

Áll-e a mosóteknőre?

Kit arasszal így fogunk át:

E derék, bir durva munkát?...

   Férje könnyebben veszi:

Savanyú tej neki nem kell,

   A fölét ha leeszi. -

 

 

Őszi este, kandallónál,

Az öreg gróf ott szunyókál;

Bőg a kémény, künn esik, fú,

Hogy belép egy szolga fiú

   S könnyes szemmel odasúg:

„Kapu-rácsnál rongyos nő áll,

   Azt mondja, kisasszonyunk.”

 

„Ha! tépesd le az ebekkel!

Nincs leányom - nem volt - nem kell!”

- Legszomorúbb ez a rajzon,

Ezt ne nézze terhes asszony,

   Mert úgy jár, mint amit lát,

Mint a szegény grófkisasszony,

   Mikor űzték a kutyák.

 

Múlik a tél, esztendő is,

Múlat a gróf, feled ő is;

Nappal verseny és vadászat,

Este keres vídám házat,

   Hol van élénk társaság;

S időt ölni felkerűl ott

   Mindenféle furcsaság.

 

Asztal-írás* ötvenhatban

Vala itt-ott még divatban;

Kisded asztal egyik lába

Iró-eszközt rejt magába:

   A körűl sereglenek,

Azzal írnak másvilági

   Láthatatlan szellemek.

 

Szép ajak mond: „Gróf úr nem mer

Szóba állni a szellemmel.”

Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,

Csak érinti: asztal indúl,

   Szalad ujja közt az ón,

S a papírra ez van írva:

   Ismert kézzel: „Én, Verón.”

 

Arcát éri hűs fuvallat,

Hátranéz s egy „ah!” szót hallat:

Áll mögötte volt leánya,

Már nem élő, csak az árnya,

   Sápadt, rongyos, - ím, minő!

Karján, alva-é vagy halva?

   Egy idétlen* csecsemő.

 

„Nem emelek súlyos vádat,

Csak elhoztam unokádat;

Teste nyugszik az enyémmel,

Vad erdőben temeték el, -

   Nézd ha élne, szép fiú;

Lelke szunnyad, nem költ még fel,

   Nem volt arra ért korú.”

 

Mint kit rémes álma zaklat,

Gróf néhány szót félbeszaggat;

Kik ezt látják ott körösleg,

Vélik olyan különösnek,

   Szóbeszédnek tere tág;

A gróf elment; - nem is látja

   Többé semmi társaság.

 

Megy, s bezárja benső zárját

Hivja gyakran holt leányát;

Kulcslyukon kik hallgatóznak,

Csak felét hallják a szónak:

   Amit a gróf maga mond;

Szájról szájra suttogás kél:

    „Csitt... való: a gróf bolond.”

 

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel

Most is mindent értelemmel;

De, ha asztalával írat,

Hogy sebére leljen írat

   És ha lánya megjelen:

Kérdi, kéri, térden állva:

   Engesztelni mit tegyen?

 

„Nem mondom, hogy »megbocsátok«

Mert nem tőlem függ ez átok;

Míg szívemben élet égett,

Sem táplált az gyűlölséget,

   Megtöré csak fájdalom;

Kérjed Istent; bűnbocsátni

   Nála több az irgalom.”

 

„Monddsza hát, hol nyugszik tested?

Gróf atyád már rég kerestet;

Felrakattam új kápolnád,

Aranyozzák büszke tornyát:

   Ott nyugodjál, gazdagon.”

„Oh - hová kopóid űztek -

   Jobb nekem már a vadon!”

 

Még egy kép jön, az utolsó:

Márványkőbül nagy koporsó;

(Benn egész sort rejt e kripta.)

Címerét most megfordítva*

   Vésték rá a kőlapon:

Ez a sírbolt nem lesz nyitva -

   Csak az ítéletnapon.

 

1877

 

Jegyzetek

A versben leírt vásári látványosságról lásd Tolnai Vilmos: A „Képmutogató” eredete. A német Bänkelsänger s néhány magyar adalék. Ethn 1921. 109-113.

sokadalom – vásár; Debrecenben egyébként négy országos vásárt tartottak egy ében.

Kitelt éve – lejárt az egy éves szerződése.

a vesszőm végit – a vásári képmutogatók hosszú pálcával mutogatták a felfüggesztett tábla megfelelő részeit, miközben verses szöveggel vagy énekkel kísérték a látványt.

Kis kunyhóban is megfér – „»Hiszen két boldog szerelmes / Kis kunyhóban is megfér.« Igy végződik Szemere Pál forditásában Schiler dala (An der Quelle…) mely a század első felében országszerte zengett, érzelgő ifjak és leányok ajkán.” Arany jegyzete a Kapcsos Könyvben.

Asztal-írás – asztaltáncoltatás, szellemidézés; Aranynak és a spiritizmusnak a kapcsolatáról összefoglalólag lásd Tarjányi Eszter: A szellem örvényében. A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai. Universitas, Bp., 2002. 53-59. Vö. még Tolnai Vilmos: Arany Kép-mutogatójának személyes vonatkozásairól. It 1916. 167-179.; Elek Oszkár: Arany János „Kép-mutogató”-járól. It 1916. 291-293.

idétlen – (itt) koraszülött.

Címerét most megfordítva – ez a szokás a nemesi családok kihalását jelképezte.