Arany János Tompa Mihálynak (1853)

Nagy-Kőrös, 1853.06.28.

 

 Kedves Miskám!

     Olly rég akarok válaszolni leveledre, s mindig elmaradt, minek első oka a hanyagság, más a restség, harmadik a lustaság. De e háromnak ismét van egy közös oka, melly a kedély lehangolt állapotában keresendő.

     Szászné[i] meghalt! E hó 17-dikán nyugodott meg szegény, annyi szenvedés után. Károly, az első napokban, vígasztalhatlan volt, de már kissé üdűlni látszik. Nincs más mód, meg kell nyugodnia. Engem felkért, irnék az emlékkő egyik lapjára négy rövid sort: téged is fel fog, hogy irj a másikra. Nekem még eddig nem sükerült olly epigramm, mellyel meg volnék elégedve.

     Szegény kis fiadat szívemből sajnálom hogy „az életkönyvből olly nehéz első betűt tanúl” de, remélem, azóta jobban fogott lenni. Türelem, édes barátom, türelem! Nekem ugyan nincs, de azért másnak szívesen ajánlom. S ebben semmi képtelenség: pénzem sincs példáúl, de azért kívánhatom, hogy neked sok legyen.

     A professorság még mindig in statu quo[ii] van. A felügyelő itt járt, elvitte az okmányokat, directort tétetett (Warga), biztatott minden jóval, azonban úgy látszik egy-kettő még is kimarad közűlünk. Aztán következik a censura:[iii] ez okos emberek előtt s a szaktudományból nem baj: de ki tudja hol? mikép? ˗ s nem lesz-e bizonyos egyének irányába külön útasítás?..... Rám nézve leginkább a multban rejlik némi akadály, még pedig elháríthatlan: ha ezt szigorúan veszik, akkor hazamegyek „borjúkat nevelni.”

     Ergo[iv] áll a komaság. Ne is legyen vége soha, a közmondás szerint, mellyet ideirni nem akarok, nehogy megríkassalak benneteket. Isten, a komaság kötelét sokáig tartsa meg!

     „Ugy! nem te írtad a Szépirod.[almi] Lapokba Nyiltlevél czim alatt azt a bolondságot? A bosznyák határszéli levél ugy-e Pesten készűlt?” legalább én ott olvastam kéziratban mindegyiket. Azért hogy én Pesthez olly közel vagyok, sem pénzem, sem kedvem gyakran berándulni oda. De te rándulj fel és rándulj le hozzám. Exameneink[v] 18-án kezdődnek 26-án végződnek. Lévai Józsi egy kis jó bort küldött Miskolczról, megtartok számodra vagy két üveggel.

     Virágregéidre Farkas Máli szörnyen gyűjti az előfizetőket. Én is kaptam ívet Fiebeisztól, de még e napig egy árva lelket sem horgászhattam rá. Ha innen 10˗12 előfizetőd akad összesen: úgy nagyon kitett magáért a nemes város, mellyben pedig olly sürűn nyikorog és suhog az intelligentia, lacktopánjaiban és selyem ruháiban. De ezek a magyar irodalmon már felűlmívelkedtek.

     Mint mások is nehányan!… Beleestem, benne vagyok e boldogtalan irodalomban: szólanom kell, mert sokat gondolkozom, felőle. A magyar ember ˗ magyar ember volt és marad, különösen pedig táblabiró. Soha sem ott keresi a bajt, hol az gyökerezik: restaurál[vi] mindig: egy elvet égig emel, három esztendő múlva elcsapja mint olim[vii] a viczispányt.[viii] Igy van jelenleg az úgy nevezett népies költészettel. A helyett, hogy azt mondaná: Péter vagy Pál roszúl ír, ezt tüzi zászlójára: le a népiessel! És visszasohajt Egyiptom vereshagymáira:[ix] a Kazinczy és Döbrentei sonettóira;[x] Császár Ferenczhez folyamodik, hogy „tisztult ízlésével” mentse meg a magyar költészetet a barbároktól. Ezt teszi a nagy Kazinczynak még nagyobb Neffe-je,[xi] vagy mije. És fogja tenni, kevés idő múlva, száz; mert a magyar, mint birka, megy a kos után. Isten látja lelkemet, hogy a Tóth Kálmán és Székely Józsi féle nyegleségek barátja nem vagyok; isten látja, hogy saját műveimre nem vagyok öntelt, elbizott (:bár kissé elbizottabb volnék, hogy kedvem lenne a munkához!): de azért azt hiszem, hogy népies költészet „csak költészet legyen” egy irodalomnak sem válik kárára. S itt a modor nem segít semmit: a ki furulyán lelketlenűl játszott, az a verklin is csak verklis fog lenni, uti figura docet. A nem-népiesen író verselők száma most is nagyobb, mint azoké, kik furulyáznak, ám számlálja fel valaki: s hol a Byron? hol a Hugó? ˗

     Ezt, nem a jó költők hiányát, tekintem én a hanyatlás bizonyos jelének. Jó költő nem minden bokorban terem; utánzók mindig lesznek s kell, hogy legyenek. Vesta szűzek ők, kik csekély mécseikben tartogatják a tüzet egy későbbi lángelme számára. Egyénileg elvesznek a mindennapiság tengerében, de egyetemes hatásukat nem lehet megtagadni. Vajon Shakespeare előtt nem volt-e angol költészet? Vajon ő támad-e, ha ez nincs; ha nincs kit homályba borítni? Aligha.

     Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden burjánt[xii] üvegházban ápoljunk: csupán azt, hogy hol tehetséget vettünk észre, nyilatkozzék az bármilly alakban, bizony az ítészet helytelenűl cselekszik, ha dorongot használ ellene. A népiesre nézve is nem a bundát kéne ütni, hanem a ki benne van, legyen az bárki, én, vagy más.

     De restellatio[xiii] küszöbén állunk. Azok, kik némi hivatást éreznek magukban, el fognak hallgatni; a hivatlanok csimpolyáznak[xiv] még egy darabig, míg a duda magától megnyekken: s az új vetésen nem lesz istenáldás. Visszatérnek a külföldet külsőségben és idegen szellemben majmoló iskolák: a nyelv csinosodik azaz romlik, érdem lesz magyar szavakban, németül s franciául beszélni, bűn egy magyar kifejezést használni csupán azért, mert a nép is él vele: tehát pórias, durva, nyers. Visszatérünk a bombásztokhoz, a czifra ürességhez: úgy kell nekünk! S gondolom azért ezentúl sem fogunk sűrűbben producálni nagy költőket, mint eddig: ámde meglesz a büszke önérzet, hogy művészi önmegtagadással haladunk a majmolás dicső útján.

      Látod, látod: engem azzal vert meg az isten, hogy illy dolgokon tépelődjem! Miért is kellett nekem odahagyni békés magányomat? Miért e pályára lépnem, melly egész életre boldogtalanná tett? Olly nyugodtan élnék, én egyszerü falusi jegyző, nem ismerve senkitől! De az ördög nem hagyott békét: első léptem sükere hiúvá tőn, s vágyakat keltett bennem, mellyek elvontak a mindennapi élet apró gondjaitól. Most megvagyok hasonlva enmagammal: örömest visszatérnék a régi ösvényre, de nem lehet többé. Oh barátom! ha én Toldit ne irtam legyen: nem volnék most vagabundus.[xv]

     Ollykor úgy érzem, hogy még nem volna lehetlen olly művet producálnom, mint Toldi volt. Teljesen meg vagyok róla győződve. De minek? de kinek? e gondolat nehézkedik ólomsulyosan tollamra, valahányszor kezembe fogom, valahányszor egy pár versszakot leirok. S igy költeni lehetetlen. Ezért Toldi második része talán soha sem fog elkészülni. Az a közönség, melly első Toldimban a kútágast bámulta csak, azóta igen sok kútágast olvasott; az nem találná már Toldit eléggé „sajátságosnak”, „népiesnek”, mint akkor magát kifejezte; a másik, melly hivatva volna a mű költői oldalát felfogni, az a formától nem fogja látni a tartalmat.

     De, hála istennek, Szász K.[ároly] épen hozzám jő, félben szakasztom tehát e jeremiadot,[xvi] mellyel különben is eleget vesződöm, s bezárom e levelet azzal, hogy isten téged őrizzen meg minden nyomorúságtól, főleg attól, hogy illy komolyan vedd ezt a mi felséges irodalmunkat, mint én!

     Élj boldogan, kedves barátom: nőm és gyermekeim szivesen viszonozzák a kedves komám asszony köszöntését, én pedig, bár a „csókból” kimaradtam, ráadásul szinte visszatelegraphirozom azt: add át tehát az én baráti csókomat kedves nődnek, azt sem bánom aztán, ha egészen a szerelemig potencirozod.[xvii] Ölellek hetvenhétszer, most még csak „álomban és tükörben”, mint az irás mondja: „de majd nem soká színről színre!”

 

                                                                                                                                        barátod

                                                                                                                                        A János

 

_____________________________

[i] Szász Károly felesége
[ii] az előbbi állapotban
[iii] vizsga
[iv] ennél fogva
[v] vizsgáink
[vi] visszaállít
[vii] annak idején
[viii] alispánt
[ix] Biblai utalás a zsidók egyiptomi korszakára.
[x] Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor szonettjeire
[xi] unokaöccse, Kazinczy Gábor
[xii] gyomot
[xiii] restauratio: választás
[xiv] dudálnak
[xv] csavargó
[xvi] siraloméneket
[xvii] fokozod