Tengeri-hántás

Ballada

 

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
   Körülállja egynehány fa,
   Tovanyúlik rémes árnya;
   S körülűli a tanyáknak
   Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
   Ki először piros csőt lel,
   Lakodalma lesz az ősszel.
    – Tegyetek rá! hadd lobogjon:
   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

 –  Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
   Sanyarú volt beleszokni:
   Napon égni, pirosodni,
   – Hüvös éj lesz, fogas a szél! – 
   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,*
Puha lábán nem teve kárt a talló*;
   Mint a búza, piros, teljes,
   Kerek arca, maga mellyes,

   – Teli a hold, most buvik fel –
   Az egész lyány ugyan helyes.

 Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: – 
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
   Maga oly bús... mi nem éri?
   Furulyája mindég sí-ri,

   – Aha! rókát hajt a Bodré –
   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
   De ha álom ért reájok,
   Odahagyta kis tanyájok’
    – Töri a vadkan az »irtást« –
   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
   Hova jár, mint kósza lélek,
   Ha alusznak más cselédek?...
   – Soha, mennyi csillag hull ma! – 
   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
   Dalos Eszter nem kiséri,
   Maga halvány, dala sí-rí:
   – Nagy a harmat, esik egyre –
   Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
   Éje hosszú, napja bágyadt,
   Szive sóhajt – csak egy vágyat:
   – De suhogjon az a munka! – 
   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;*
   Dalos Eszter csak nem jött ki:

Temetőbe költözött ki;
   – Az a Lombár* nagy harangja! – 
   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó haza kerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
   Ki-kimén a temetőbe
   Rossz időbe’, jó időbe’:
   – Kuvikol már, az ebanyja! – 
   „Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,*
   Dalos Eszti hangja közte,
   – Ne aludj, hé! vele álmodsz –
    Azt danolja: »gyere! jöszte!«

Nosza, Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
   Kapaszkodnék, de nem éri,
   Feje szédűl: mi nem éri?...
   –Tizenkettőt ver Adonyban:
   Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába*;
   Magasan a levegőben
   Repül egy nagy lepedő fenn:
   Azon ülve muzsikálnak,
   Furulyálnak, eltünőben.

 

1877

 

Jegyzetek

A Kapcsos Könyvbe írott vers azok közé a darabok közé tartozott, amelyet Arany végül lemásolt és publikálni engedett; az Árvízkönyv Szeged javára (Bp., 1880. 42-44.) című antológiában megjelent vers kéziratára fölhívta a figyelmet: Péter László: A tengeri-hántás kézirata. It 1962. 302. 

A Kapcsos Könyvben Arany a címhez a következő magyarázó jegyzetet fűzte: „Kukorica-fosztás”.

Deli karcsú derekában a salló – salló: sarló; a sor értelme ez: a sarlós aratás megkívánta görnyedt testtartás nem látszott meg az alakján.

talló – tarló: a learatott gabonának a földben maradt szára.

Törik is már tengerit Adonyban – „Egyik ily nevű helyre sincs különös célzás.” Arany jegyzete.

Lombár – vö. a Párviadal című vershez fűzött jegyzettel

lombár ökrét – kifelé hajló szarvú ökör.

Muzsikát hall nagy-fenn, messze – „Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben áthúzódó kísértetes zenét hallani; a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.” Arany jegyzete.

csuhába – a kukorica lehántott héjába.