Kedves barátom, lelkem jobb fele!

Mi volna édesebb dolog nekem,

Mint írni hozzád, írni íveket,

Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér,

Meg tudja a szent, millyen gondolat.

S mégis te feddesz és panaszkodol,

Halottbeszédet tartasz síromon,

És több eféle. Megvallom, fiu,

E szemrehányás, e feddő levél,

E szenvedélyes „meghaltál” kiáltás,

E lecke ízű dorgáló beszéd,

Ez a lelket leöntő nyakleves,

Ily megrohanva, ily váratlanul,

Hogy a léleknek annyi érkezése

Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig

Nyálát lenyelje – meg kell vallanom,

Hogy ez nekem... fölötte jól esett.

   Oh, mert belőle látom, mint szeretsz,

Mi hő kebellel engem, hívedet,

Hogy elvakít ez édes indulat,

Hogy nincs türelmed egybevetni a

Napok folyását, tért, időt, körülményt

S egyéb tudákos, elvont dolgokat,

Midőn ezért békétlenkedel:

Miért nem írok a szálló madárnak,

Ki egykor almafámon énekelt,

Miért nem a méhnek, ki a minap

Mézet szedett kertem virágiról,

Vagy a csapongó lepkének, ki néha

Megörvendezteté kis gyermekim,

Vagy a szellőnek és zúgó viharnak,

Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van?

Hová irhattam volna én neked,

Bohó fiú te! mit mondék vala

Szegény levélnek: merre végye útát,

Hogy rád találjon e négy hét alatt?

Talán bizony nem törtem én azon

Elmém eléggé s nem falék mohón

Fel minden aljas pletykát, hírharangot,

Rágalmat, emberszólást és egyéb

Vidéki mismást a divatlapokban,

Csak hogy felőled, holléted felől

Lelnék azokban egy betücske hírt.

De nem találtam bennök semmi szót

Rólad, s miként a meddő figefát

Az idvezítő,* el-megátkozám

Őket: ne is teremjenek soha

Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem

Teremtek most nekem.

   Mit volt csinálnom? hát sopánkodám:

Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég,

Hol kóborolhat most az a fiú?

Gyakorta ismét igy imádkozám:

Mennybéli isten, édes istenem!

Adj annak a szegény Sándornak immár

Adj valahára állandó tanyát.

Csendes tanyába szép kis fürge nőt,

Angyalkedélyű, szende, barna nőt,

Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket,

Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt:

Oh, adj családi boldog életet!

És íme! amit oly forrón ohajték,

Jön a levél, hogy teljesedni fog.

Csak egy rövid holdélet, és az én

Költő barátom, mint Illyés proféta,

Tüzes szekéren a mennyégbe száll.

Én bőjtölöm meg mézes heteid,

Fogadni mernék; s néma bőjteim

Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok,

Mint a tiéid egykor Debrecenben.

Mert a barátság kis szövétneke

Halvány világgal ég a szerelem

Máglyája mellett: de mit bánom én!

Hogy el nem alszik, arról meg vagyok

Győződve, mert hisz  tűz nem olt tüzet,

Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék

Önző panaszt; a mézteljes hetekre?

Nem, én nem zúgolódom ellenök,

Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem):

Legyen halandó élted fogytaig

Oly boldogédes mindenik heted,

Mint a legelső, mellyet élvezesz

Az esküvés után.

   Én addig itthon, a távolban is,

Magányomban veled társalkodom,

Könyvedből issza lelkem lelkedet,

Mint a dicsőült égi szellemek

Az idvezűlés harmattengerét.

És elmerengek arcod másolatján,*

Mely néma, mégis annyit mond nekem,

Előteremti azt a tíz napot,

Midőn te, hű barát, hajlékomat

Megnépesítéd egy öröm-sereggel,

Előteremti, mondom és örökké-

Valósággá ifjítja nékem azt.

Ilyenkor aztán vágy éled szivemben,

Hogy vajha bár, nem énértem, hanem

Kinek majd férje lészesz, hölgyedért,

S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké

Maradnál ifju, mint ez érclapon.

 1847.08.11.

Jegyzetek

 A verses levelet, amely aztán prózára váltva folytatódik, Arany 1847. augusztus 11-i dátummal küldte el Petőfinek. A szöveget a következő kiadás után közöljük: Petőfi Sándor levelezése. Sajtó alá rendezte: Kiss József, V. Nyilassy Vilma. Akadémiai, Bp., 1964. Petőfi Sándor Összes Művei VII. 81-83.

miként a meddő figefát / Az idvezítő – Máté 21,18-22.

arcod másolatján – azon a metszeten, amely Petőfi 1847-es Összes Költemények című kötetének élén jelent meg.