Czakó sírján

 

Ott a költő sírja, a kicsiny fehér domb,

Ujon ásott sír az, nem nőtte be hant;

Ormán az öreg tél pihen ősz hajával,

Ifju élet romja temetve alant.

Mért halt meg? hiszen még oly soká élhetett:

Bölcs kárhoztatás! menj, dobd reá kövedet.

 

„Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát

Nem bírva, leroskad a pálya felén;

Nem férfi az, aki fölveszi a gyilkot,

Melyet vigaszul hagy a futó remény.”

Imhol a nyugágy, mit kislelkűség vetett

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

 

Te, kit aranyhímes pólyába kötöztek

S fednek születésed érdemcsillagi,

Kire gondolkozni sem szorult magadra,

S minden gondolatod más találja ki:

Ily halál sohasem fog érni tégedet:

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

 

Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz,

Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt,

Ki el birsz feledni egy hitvány mosolyért

Annyi könnyes arcot, annyi zok sohajt,

Ki az érző szívet gúnyosan neveted:

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

 

Te, ki földi léted boldog hizlalóján

Nem sejted, hogy benned égi szellem él;

Ki, ha vágyaidat mérsékleni tudnád,

Oktalan állatnak is beillenél:

Soha ilyen gyászos nem leend végzeted:

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

 

Te, utonállója minden pénzdarabnak,

Kit silány éltedhez bilincsel az érc,

Ki, ha rajtad állna - míg lesz a világon

Nem tied egy fillér - örök-évig élsz,

E merényt te soha, soha nem követed:

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet!

 

És te szellemfukar, ki rideg falak közt

Gyüjtesz a penésznek halott tudományt,

Kit nem érdekel a hitvány földi ember,

Míg a hold lakói állapotja bánt:

Nagy lélek, eredj, dobd a sirra kövedet

Vagy kőnél keményebb szivtelen könyvedet!

 

Mi pedig, barátim, járjunk el a sirhoz

Olvasztani róla könnyel a havat,

Hadd sírjon a szív, ha itélni erőtlen!

Tán így hamarább jön az enyhe tavasz

S béhinti virággal az egyszerü dombot,

Hol ő pihen, aki tövis közt bolyongott.

 

1848 

 

Jegyzetek

Czakó Zsigmond 1847. december 14-én lőtte főbe magát Csengery Antal és mások jelenlétében, a Pesti Hirlap szerkesztőségében. Öngyilkossága általános megdöbbenést keltett; visszhangjáról lásd Jókai Mór: Elbeszélések (1850) 2/A. kötet. Kiad. Győrffy Miklós. Akadémiai, Bp., 1989. (JMÖM) 737-741. Arany Czakó-verséről lásd Tolnai Vilmos: Arany János: Czakó sírján. It 1914. 312-314