Zendűl, kondul szent harangszó,

Csengve, búgva messze hangzó:

   „Imára! imára!”

Jámbor népe a kis helynek

Halkan lépve gyűlnek, mennek

   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,

Mintha tűzzel, Szentlélekkel

   Menny-föld tele volna;

E napot fent s lent megűlik.

E nap oly ragyogva nyílik;

   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja* riad? de mi ördögi zaj,

Rekegő szitok és otromba kacaj,

   Hogy reszket az egyház* tornya?...

Szembe' Isten hajlokával,

Nem törődve a szent mával,

   Foly tegnapi dőre tivornya.

„Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?

Ha különb nem akad, dudaszó is elég:

   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom.”

„A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét!

Eszem ezt a pirosítós képét:

   A kufercest* majd vele járom.”

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.

Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,

   Tömlője degeszre fújva;

Füle táján két kis szarva gidának,

– Mintha neki volna szarva magának –

   Sípján már billeg az újja.

„Ide, a Jebuzéus* pofádat!

Mert megkeserűli a hátad.”

   „Uraim, de papolnak* ott-benn...”

„Hát baj neked az; pogány hitünek?

Az enyém – ha töröm, ha nem – ez ünnep;

   Enyém, ha szidom; ez az Isten!”

Ravaszúl mosolyog fél szája hegyén

S rákezdi dudáját halkal a vén,

   Minden sark billeg a táncra;

Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;

A tánc is utána pőrébb, hevesebb,

   A mint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...

„Hagyd el - riad egy rá – a ki szele van!

   Kihasítom kecske-dudádat.”

Hanem a muzsikás mindég fujja,

Mindég szilajabban pörög ujja –

   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,

Hívnák haza őket ebédjekhez is:

   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.

Szidják a dudást – verik, öklözik őt –

Verik bizony a nagy üres levegőt; –

   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:

„Jössz...? vagy dobom – itt ez a villa – beléd...”

   Vasvilla kezébe ragadt ám;

Fut lyány, fiu, és anya és feleség:

„Apám, fiam, apjokom! untig elég...”

   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj

Mennének is – íme, közelget az éj –

   Nyújtják kezöket nagy-epedve;

A táncosok arcán vérkönyü hull:

De a láb még egyre bokázza vadul,

   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,

Kénkő fojtó szaga terjedez el;

   S mint szél ha forogva ragad port:

Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,

(Mondják, a pokol tüzes fenekére)

   Az egész örjöngő csoport.

1877.07.21.

Jegyzetek

 Az Arany leírta esemény tárgytörténeti és vallástörténeti előzményeiről lásd Balogh József: Az „Ünneprontók”. – Széljegyzetek Arany balladájához. BpSz 1924. 197. kötet. 71-80.; ennek a cikknek a kiegészítéseképpen, ugyancsak tőle: Ünnep és ünneprontás. Ethn 1926. 113-121. Zlinszky Aladár szerint egyébként Arany közvetlen forrása egy ponyvafüzet volt: Zlinszky 1900. 283-286.

réjja – táncszó, kurjantás; a szót maga Arany utólag, egy 1874-es akadémiai ülésen Ballagi Mórhoz küldött céduláján így értelmezte: „réja az a dal és dallam, a mit például a kis leányok tánczolva dalolnak; szélesebb értelemben aztán minden hasonló, könnyebb, vagy kevésbbé tisztességes dal; míg a gajd,gajdol inkább részeg ember kurjongatását fejezi ki.” A cédulát közölte: Scheiber Sándor: Arany János akadémiai papírszelete a      réjjá-ról. In: Scheiber 1996. 963-967.

egyház – itt: templom.

kufercest – gyors, csárdás jellegű táncot.

jebuzéus – (itt) hitetlen, pogány, zsidó (a szó egy ószövetségi kánaáni törzs nevéből származik).

papolnak – (itt) miséznek.