Soknak lettem már, hogy élek,

A szemében szúró tüske:

De van még egy kicsi lélek,

A ki rám hiú és büszke.

Ez, hogy nevem is volt „hurcán”,

Most eszmél csak, most tanulja:

S lesi már, ha megy az utcán,

Rámutat-e mások ujja.

Eddig együtt voltunk gyermek,

Én másod-, ő első ízben:

Épűltek fa-tornyok, termek,

Pacskolódtunk porban, vízben.

De, hogy ő nőtt, én is nőttem;

Alig ismerünk egymásra:

Ő kisasszony lett előttem,

Én meg neki óriássa.

No, engedjük kedvét telni,

Ha okos lesz, majd elhagyja; -

Legalább még nem szégyelli

Hogy én voltam... a nagyapja.

1877.07.30.

Jegyzetek

 A versnek a Kapcsos Könyvben még ez volt a címe: Czím nélkűl.