Vess lángot előttem, éjjeli szövétnek*,

Képzelet! s világits éjek éjjelébe;

Messze, határin túl sok rabszolga népnek,

Hozd a kis temetőt lelkemnek elébe:

Hogy lássam az éjet, mely ottan feketűl,

Halljam a csöndet, mely szent hamvak felett űl.

Hol a kéz, hol a kéz, aki fölemelje

Sírjokról a követ: egy nehéz századot?

Hol van a szellem, ki életre lehelje

A szivet, ha régen, régen elhamvadott?

Ah! Midőn a hű szív porrá vagyon válva,

Feltámasztja-e más, mint a költő álma?

Éjfél van. Az eget, néhány csillagával,

A Mármora tenger kebelén ringatja;

Egyhangu morajjal dalt susog magában,

Mint bölcső felett a szunnyadozó dajka;

És az ég szemei, az a néhány csillag,

Az álommal ők is alig-alig birnak.

Elsohajt a lágy szél, mely a tavaszt hozza,

Elsohajt a vízen és a partra téved:

„Ébredj, fű-fa, ébredj!” halkan ezt sugdozza, –

S íme, fűben-fában megmozzan az élet;

Megmozdul az élet, felül, a kopáron:

Csak alant a sírban örökös az álom.

Ők alusznak ottan, a számkivetettek.

Idegen hazának földe tesped rajtok.

Elhagyák honukat, a soká védettet,

Melyet pártos önzés megtörött, lehajtott.

Elhagyák a szép hont, őseik lakását,

Hogy ne látnák annak végső vonaglását.

Ott vártak sokáig, noha nem reméltek.
Nem volt kitől várni, csak a véletlentül.
Hazájok szerelmét, ezt az örök mécset,
Kebelök mélyében ápolgaták szentül;
Addig ápolák, hogy annak is vége lett:
Eltemeték egymást, idegen part felett.

Ám hívek maradtak az utolsó percig,

És szabadok, nem mint a hon többi népe. –

Most a kis csoport sir már fel sem ismerszik:

Új meg új tenyészet rendje nőtt fölébe,

És, hogy föl ne leljük a nehány szent házat,

Földig egyengette egy zsarnoki század.

Éjfél van a sírban, éjfél van felette;

Búg a Mármora, búg, tompa lágy morajjal.

Hirtelen szél támad, a hullám felretten:

Zúg a Mármora, zúg, riadalmas zajjal;

Zúg a tenger, az ég tűz szemei nyilnak,

Haragosabb fényre gerjed minden csillag.

Egyszersmind keletről, hol a nagy Isztámbol

Mélyen alszik, mint az elgyötört rabszolga,

Hős alak közelget; arca, szeme lángol,

S megharsan beszéde, a sírokhoz szólva:

„Fel, fel, ti halottak, éjféli menetre!

Rákóczi Ferenc hí, a szabadság lelke.”

És amint a szózat ereje megdördült,

Lenn, a süket mélyben, tompa visszhang éled,

Mintha most riadna serkentőt az a kürt,

Mellyel idéz majd az utolsó itélet:

S emelkednek onnan, erőre hajolva,

Sötétlő alakok, mint megannyi fejfa.

Szótlan seregelnek fejedelmök mellé

Hívei, kik egykor vele halni jöttek,

Kikben a mult század lelke megismerné

Csákit, Zait, Mikest, Pápait, és többet;

Radalovics papot, kinek, mig napja múl,

Nem a neve hangzott – szive vert magyarúl.

”Miért buslakodtok, némán vesztegelve?”

Hallatszik megint a fejedelmi szózat,

„Nincs többé bilincsen a szabadság nyelve,

Mint az ég haragja, oly hangosan szólhat,

Hogy, mint nyárfa lombja, mit az ősz letarlott,

Reszketve lehulljon, ha ki van még, zsarnok.

Nem érzitek-é a körülfolyó léget,

Mint emel, mint éleszt, mint ragad magával?

Fölvet az ár; a föld egyre alább mélyed...

Vitetünk, száguldó szélnek rohamával.

Vígan, ti halottak, ti számkivetettek!

Most mindenki vígad, csak az ármány retteg.

Vígan, ti halottak! fel, az ős Budára,

Honnan visszatiltott egy százados átok;

Még áll, még erős a nagy királyok vára,

Még tisztelve néz rá élő unokátok;

Még van szív kebelben, és erekben van vér,

Mit az eldőd* büszkén sajátjának ismér.”

Fel, fel!... És mint vésztől űzőbe vett felleg,

Gyorsan úsz az égen a kicsinyded tábor;

Szellemtestöket, mint lobogó lángnyelvet,

El-elkapja mintegy a szél s viszi távol,

Majd halomra sepri, majd elmossa őket,

Valamint a félénk, bujdosó felhőket.

Alattuk a völgyek, erdők néma lakja,

Mik szállást az éjnek oly örömest adnak,

Alattuk a Duna sillámló* szalagja,

Városok, helységek, sorra elmaradnak;

Nem soká feltűnnek a budai ormok,

S a Mátyás nevéről neveztetett csarnok.

Csend van a tetőkön, csend a völgy lapályin,

Megszűntek zajogni akik ottan élnek;

Nyugszik durva kövén vagy selyem párnáin

A test, tarka bábbal játszadoz a lélek:

Gyötrelem, kéjelgés, szerepök felváltva,

Ez kunyhókba siet, az dús palotákba.

Most, a mint a sírok hős népe közelget,

Dobban a nyugvó szív és sebesebben ver;

Egy álom magaszt fel minden földi lelket:

Őket látja, őket hallja minden ember;

Túlvilági álom ez - nem szabad holnap

Emlékezni rája gyönge halandónak.

De nyomát bevési a lélekbe, mélyen,

Oda, honnan a vágy, a sejtelmek jőnek,

Mik diadalt ütnek a számvető észen

És megváltoztatják rendjét az időnek,

Hogy megáll az elme, mint egy bomlott gépely*

S bámulja a lelket csodás ösztönével.

Oda vési nyomát e magasztos álom:

Képei ködmását, hangjai viszhangját,

A lejtő csoportot fenn, a magas váron,

S dörgő éneklését, a szabadság dalját,

Melyből a szeleknek szózatos fuvalma

Ezeket hozá el a veszendő lantra:

                        1

   Ébredsz-e már, ébredsz-e már,

   Erős apák romlott fia?

   Vagy nálad a halottnak is

   Előbb kell föltámadnia?

   Küzdésre! halld, a kakasok!

   Rövid a nap, a munka sok.

   Mit fürösztöd gyáva könnyel

   A multat, ez ó emléket?

   Hah! nem ilyen áldozatra

   Szólít a kor lelke téged:

   Nem langyos vizet, - meleg vért

   Kell áldoznod a jövőért.

   Kidölt, száraz törzsök a mult;

   A jövőnek vagy te magva,

   Szunnyadó mag, eltemetve,

   Tespedésben megrohadva:

   De a csira még erőben:

   Mért ki nem hajt lombja zölden?

                        2

        Mily hangok a völgyben?

        Megzendül a vér,

        A szívdobogásból

        Vídám zene kél!

        Láncok szakadoznak,

        Kard, kopja zörög;

        Fuldoklik az önkény,

        Álmába’ hörög.

   Vad kétségbeesés fölveri a palotát,

   S börtönből szabadult sohaj üldöz

        Gúnyhahotát.

        Föltámad az élet,

        És él a halál:

        Pajzsán a szabadság

        Szent címere áll.

        Eljő a reménység,

        És eljön a hír,

        Eljő a dicsőség;

        Rámosolyg a sír.

   Ujjongass ma, öröm! él magyar, áll Buda még!*

   Nem hint szennyet apái porára

        A maradék.

                        3

   Mégis, ha úgy lenne, mégis, ha ők

   Máért cserélnék el a szebb jövőt?

   Ha vennének rabságot kincseken,

   S igába tolná őket idegen?

   Ha félbehagynák a díszcsarnokot,

   Melyet kezök már félig felrakott,

   Hogy légyen az hitvány férgek tanyája,

   Zúgó vihar rakja fészkét reája?

    Mégis, ha győzne resteség, viszály,

   S fajulnának saját vétkök mián?

   Ha elfelednék a küzdelmeket,

   Melyek föntarták ezt a nemzetet?

   Ha elfelednék, mily soká dacolt

   Erőszak ellen ím e kis csoport;

   S midőn legyőzték sem kellett a béke:

   Önkénti száműzés lőn menedéke...?

                        4

   Úgy rontsa meg őket az átok!

   Úgy jőjön az éjszaki orkán

   Kicsavarni tövestül a tölgyet,

   Mely ezredig állt a hegy ormán!

   Vagy jőjön a tenger. Az örvény

   Tegye lábát csontjaikra

   Körtáncot lejtve fölöttük...

   S hahotázzon rá a szikla.

   Mindent, mit e nemzet

   Tőn, gondola, érzett,

   Mit róla az ősz hír

   Évkönyvibe jegyzett,

   Törüljön el onnan

   Örökre a nemlét;

   És ne legyen emlék,

   Melyből az utókor

   Sejdítse, gyanítsa,

   Hogy itt magyar élt...!

                        5

  Szörnyü, szörnyü...! szünj meg, átok;

   Várakozz’ még, elsiettél;

   Míg aludt, nem halt meg e nép:

   Hát most veszne, mikor eszmél?

   Nem! - Az ősök lelke lengjen

   Köztük, és buzdítsa őket;

   Az lehellje új életre

   A csatában elesőket.

   Börtön a sír: börtönünkbe

   Mért sietnénk többé vissza?

   Várjuk el, míg a szabad lég

   Könnyü testünket felissza.

   Akkor ők mibennünk élnek:

   Mi leszünk az a lehellet,

   Mely győzhetlenül kitartja

   A tusát a zászló mellett.

   És a nemzet, e derék faj,

   Dicsőségünk gondos őre,

   Multja kincs-aknái felett

   Élni fog örök időkre.

                        *

Ekkép énekeltek a sír jövevényi

S délcegen lejték a kisérteti táncot.

Dalukat az égnek morgása kiséri;

És mire a végső hang is elhullámzott,

Szétfoszolnak, mint a völgyi szőke pára,

Melyre rátekintett a nap egy sugára.

Harmadszor kiált most a szárnyas őrálló;

Fölreped a hályog a keleti égen,

Szürkül az ég alja, s mint sürű pókháló

Délre és északra halvány sugár mégyen,

Melyet visszanyomni az éjjeli ködnek

Duzzadó felhői folyton erőlködnek.

Majd a szürke sugár győz a viadalban,

Halovány orcája pirosabb színt ölt fel;

Vértenger lesz a lég... és az ember abban

Úsz véres arcával és véres kezével...!

De kigázol a nap, fényesen, melegen,

Hogy uralkodjék a felhőtelen egen.

1848 

Jegyzetek

A versek sorrendjére vonatkozólag itt Aranynak az Összes Költeményeihez utólag beírt, kézírásos bejegyzését követtük: „A rodostói temető után beigtatni Rákóczynét.” (Debreczeni 1923. 19.) A versről lásd még Tolnai Vilmos: Arany Rákóczi-költeményeiről. It 1935. 205-210.; Lengyel Miklós: Lengyel fájdalom – magyar részvét. It 1941. 14-18.

szövétnek – fáklya.

Mármora tenger –  Márvány tenger.

 eldőd – az elődöd régies alakja.

 sillámló –  Arany János jegyzete: „”Sillámlik: tájszó a nép ajkán. Mondatik arról, ami sötétben, fehérség vagy világosság által feltetsző ugyan, de fénye nincs: tehát nem az, ami csillámlik, s mivel helyette más szavunk nincs, talán az irodalmi nyelvbe is felvehető.”

gépely – gép.

él magyar, áll Buda még! – idézet Kisfaludy Károly Mohács című verséből.