Kinek nyúlfarknyi a reménye

   S többé se kér se vár sokat:

A multban él, ez ócska lom közt

   Tesz-vesz, keresgél, rakogat.

Emlékeimmel olykor én is,

   – Mint rongya közt egy vén szipó* –

Elbíbelődöm: ilyen emlék

   Ama fentírt vándor cipó.

A tékozló fiú regéjét

   Sokan csináltuk újra már:

Én nem vagyont, kincset pazarlék,

    (Apámnak is lett volna bár!)

Hanem jövendőt, biztos állást,

   Meg ami erre útnyitó,

Légvárak-, ábránd- s délibábért...

   Tanulság: egy vándor cipó.

Hogy aztán a goromba élet

   Jeges zuhannyal önte le:

„Megyek – kiáltám – vészes út ez,

   Vissza megint bölcsőm fele!”

Ma fizetés-nap; húsz forintra

   Jut húsz krajcár „proporció”*:

Harminc gyalog mérföldre abból

   Kifutja... egy vándor cipó.

Mondám s tevém; – a dél-ebéd már

   A nagy országuton lele;

Sebaj! kinek hátán a háza

   És kebelén a kenyere.

De majd az estve!... hátha rablók...

   Eh! nincs velem sok földi jó:

Egy zsebkendőbe minden elfért:

   A gárdrob* és vándor cipó.

Egy bot talán jó volna mégis -

   Ahol egy tört „lógó”-darab*!

Ettől ugyan valódi medve

   Nem fél; de képzelt megszalad.

Most éjszakára fel, a „bércnek”!

   Előttem rónaszéki só

Megy sok szekéren: biztosabb már

   A vándor és vándor cipó.

Kérdik: ki és mi? hova mászkál?

   Hang csúfos, a nyelv idegen;

Szepeg biz ő, s azt mondja: dászkál*,

   Most haza indult betegen.

Bükkös tetőn éjjel kifognak,

   Pór-élc megöklel, mint tinó:

De tűznél, mit kazalba raknak,

   Jólesik a vándor cipó.

Hűs hajnalon (még mind üressen

   Lógtak ki a járom-szegek*)

Bucsút köhintve, megiramlva  –

   S a késő hajnalig, megyek.

Ott száraz ágból, korcsma végin,

   Lombsátor a közös „ivó”:

Ott deszka-pad lapít deszkává,

   S párnám csak a vándor cipó.

Hanem a szép táj bűvöl így is,

   Oh, ifju könnyedvérüség!

Ím ott dülőnkint a hegyoldal

   Harmat-szivárvány színben ég;

Lent, sziklavölgyben, fakupával

   Csurgó kinál, oly csábitó!

Az útas keble megtelik... de

   Bezzeg fogy a vándor cipó!

Bérc elmaradt; tölgyes lapályon

   Visz útam, napja már negyed;

Tölgy sincs azontúl ,– visszanézve

   Látom csak a kéklő hegyet.

Posványiban, mint lomha sertés,

   Ferdőzik az ecsedi tó;

Rekkent* a hév nap, útas izzad,

   Bár könnyű a vándor cipó.

Egy híd megől hajdú behajszol,

   Gazdája kérdi: „Útlevél?”

Az nincs bizony, – de iskolából

   Van bizonyítvány, még kevély.

Az isten áldja! elbocsátott,

   Lévén maga, mint neve, Jó:

Így szabadult a „fogdmeg-eddmeg”

   Körmébül vándor és cipó.

Égő homokban, itt a „város”, –

   Amott a nagy kollégyiom

Hátall ki, mint szamár a nyájból:

   Maradj te, zárt paradicsom!

Hogy szem ne lásson, félre csaptam

   Egy útcán (neve is „Csapó”);

Pénz nincs, kerűlöm a „kenyér-sort”*:

   Pedig hol a vándor cipó!?...

Az elfogyott, erőm is elfogy;

   Már útban egy egész hetem;

Itt pap lakik, tán könyörűl is:

   Bezörgetek – nem tűrhetem!

Elborzadék... ha rám rivallna:

    „Pusztulj, csavargó, naplopó!”

S lekaptam újjom’ a kilincsről:

    „Adj lelket még, vándor cipó!”

Elérem végre a szülő hont;

   Fedd és gunyol rokon, barát,

Csak egy nem: az anyai szívnek

   Érzém üdítő sugarát.

Ezt nem felejtém soha, ámbár

   Lettem suhancból nagyapó,

Ezért méltattalak dalomra

   Téged, szerény vándor cipó.

1877.08.11.

Jegyzetek

szipó – „anyó, szipa, szipirtyó, szipó”. Arany jegyzete a vershez a Kapcsos Könyvben; az első szó tollal, a többi ceruzával.

proporció – arány (latin); itt az utalás arra vonatkozik, hogy a vándorszínészek a bizonytalan bevételből népszerűségük arányában részesedtek.

gárdrób – ruhatár (francia).

„lógó-darab – több ló egymás melletti befogásához használt, a kocsilőcshöz kívülről erősített, szabadon mozgó rúd.

dászkál – tanító (román).

járom-szegek – az igavonó barmok nyakára erősített fajárom rögzítői.

rekkent – (itt) éget.

a kenyér-sort – a kenyeret áruló sütőasszonyokat.