Erdély kapuja, a történelmi Partium és Erdély kapcsolatát is biztosító, kiemelt gazdasági és kulturális szereppel bíró Király-hágó Kolozs és Bihar megyék határán, a Réz-hegységben, Királyhágó és Báródsomos faluk között 582 méter magasban található hegyi hágó. Fontos pontja a Nagyváradról Kolozsvárra vezető útnak és egyben Románia egyik legfontosabb főútjának a DN1-es (E60-as) közútnak.
A hágón átvezető utat 1780 után kezdték megépíteni, mert az addigi Nagyvárad-Kolozsvári út, részben a Sebes-Körös völgyében vezetett, ahol a gyakori tavaszi áradások veszélyeztették a közlekedést. Trónörökösként járt itt II. József és a hagyomány az új utat összekapcsolja a „kalapos király” személyével.
A hágó alatt, Kolozs megyében, Csucsától nyugatra a Sebes-Körös jobb partján található Királyhágó faluja, melyet 1808-ban említenek először az oklevelek, Bucsa néven. Nevezetessége az 1791-ben épült ortodox fatemplom.
Fényes Elek ország ismertetőjében, 1851-ben így írta le: „…158 óhitű lakossal, anyatemplommal. Sovány kősziklás határ. Sok erdő. Bírják Eördög és Bagossy családok.” A trianoni békeszerződésig Bihar megye Élesdi járásában Magyarországhoz tartozott.
Ahogy Petőfi a Pató Pál úrban megírta a semmittevő magyar ember gúnyrajzát, úgy írta meg Arany János az Eldorádóban ( Paradicsomi, minden jóban bőséges hely.) az élvhajhász, egyik mulatozásból a másikba támolygó, ki sem józanodó légvár építő prototípusát.1848 elején született a vers, az országban egyre nő a forradalom előtti feszültség, a költőben tobzódik a keserű irónia: a Királyhágón innét habzsolva és részegen rohanunk a vesztünkbe.
Olvassa el vagy hallgassa meg a levelet!LINK
Eldorádó mitikus ország Dél-Amerikában, amelyet az európai konkvisztádorok (gyarmatosító spanyol és portugál felfedezők és hódítók) és kalandorok a bennszülöttek szerint Dél-Amerika különböző részein , a mai kolumbiai hegyvidéken, továbbá az Amazonas és Orinoco közti vidéken kerestek.
Egy legenda szerint a muiszka bennszülött indiánok – bőségesen lévén aranyforrásokban – a királyukat aranyporral kenték be és El Dorádóvá, vagyis bearanyozottá változtatták és aranytárgyakat szórtak a szentnek tartott Guatavita-tóba is.
Más történet alapján egy Parime nevű tó partjain áll egy város, Manoa del Dorado, amelynek házait aranylemezek borítják, kövezete pedig drágakövekből áll; ide menekültek az inkák utódai, akik mindennap friss aranyporral hintették be testüket és színaranyból készült palotában laktak.
A legendák hatására, melyeket többek között valószínűleg Francisco de Orellana spanyol hajós terjesztett el, rengeteg aranyvadász kalandor indult Dél-Amerikába;- így például Philipp von Hutten, Sir Walter Raleigh, Gonzalo Jiménez de Quesada és még sokan mások.
A Kolumbusz előtti népek díszítésre és vallási szertartásokon használták fel az aranyat, ugyanis ők is felismerték ennek a nem oxidálódó fémnek az értékét. A bennszülött indiánok, amikor ráébredtek a hódítók aranyéhségére, sokszor hamis helyszíneket adtak meg, hogy az idegeneket minél messzebb küldjék maguktól és azok más tájakon kezdjenek kutakodni az arany után.
A 20. században Leonard Clark amerikai kutató járta be az Amazonas-medence perui részét az inkák aranyvárosait keresve. Útjáról, fontos eredményeiről a nagy sikerű, magyarul is megjelent A folyók keletre tartanak című könyvében számolt be.
Ma a kolumbiai Bogotá Arany Múzeumában a prekolumbián civilizációk aranytárgyainak hatalmas gyűjteménye található. Bár a régi civilizációk messzemenően több ilyen tárgyat készítettek, de a spanyol hódítók a megszerzett alkotások többségét beolvasztották, aranyrudakba öntötték, és Spanyolországba küldték.
Forrás: wikipedia.org
