Tompa hamvai fölé Gömörmegye Hanván díszes emléket emelt, egy magas, faragott gránit-obeliszket, mintegy 4000 frtnyi költséggel s következő felírással:
A szép sírverset Arany János készítette költő barátjának:
"Természet, ki ezer képben tükrözte halálod,
Új életre hogyan kelsz, ha virul a tavasz.
Most öleden fekszik, maga egy burkolt szomorú kép,
Várva nagy értelmét bús tele titkainak.
Lágyan öleld hü dalnokodat, s ti szeretti virágok
Üljetek ágya köré, mondani méla regét."
Tompával együtt nyugosznak még egy vasráccsal kerített közös sírkertben: felesége, Csizy János, volt hanvai pap, fogadott leányának, Lévay Irénnek férje és a költő fia, Géza, kinek kis márványkövén ez olvasható: "Tompa Géza, élt 5 évet. A virág, mihelyt kinyilatkozik, leszakasztatik és elmúlik, mint az árnyék." E közös nagy sir a még élő Lévay Irén kegyelete és gondossága folytán tavasztól késő őszig virágerdővel van borítva.
Forrás: Vasárnapi Ujság, 1893. július 30.
Olvassa el vagy hallgassa meg a verset!LINK
Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.
Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.
Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?
Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ...!
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik ...
Honfira, honfi ki vádaskodik.
A honfi honfira vádaskodik.
*
Testvér testvér, apát fiu elad ...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek ...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve ...?
- Fiaim, csak énekeljetek!
