1790-ben tartották Szatmáron az első „Komédia Játékot", a három tagot számláló Móricz János társulata tolta be először Szatmárra Thália szekerét. Ettől kezdve a város rendszeresen befogadta a vendégszereplõ társulatokat: a Kolozsvárról, Debrecenből, Miskolcról, Kassáról érkezőket.
1836-ban, rövid, mindössze három hónapos vándorszínészi pályafutása során Arany János is fellépett itt, Hubay társulatának tagjaként. Ebben az időszakban a város színházi kultúrájának alapozása folyt, hiszen csak befogadó hely, nem tud sem társulatot, sem erre a célra szánt épületet fenntartani, így a „Fehér ház” fogadóban, a Csizmadia-szín nagytermeiben, a Jeney csűrben, avagy a Kotrókertben alkalmilag felállított színpadokon játszottak.
A magyar szó jelenléte a szatmári „színpadokon” meghonosította, szükségletté tette az anyanyelvi műveltség ápolását.
A hőskorszak jelentősége abban áll, hogy a megélénkülő színházi mozgalom felnevelte, kiművelte közönségét. A szatmáriak nemcsak színházba járni tanultak meg, hanem sokszor maguk is színpadra léptek: erőteljes műkedvelő mozgalom pótolta sokszor a hivatásos színjátszók hiányát. Fél évszázad múltán szűkké váltak az alkalmilag összeácsolt színpadok és merült fel a színházépület szükségességének igénye. 1847-ben Szatmár város külön színházépületet építtetett, amelyet 1848 március 20-án díszelőadással nyitottak meg. A Friedl János építész által tervezett épület az ország első kőszínházai közé tartozott.
A XIX. század utolsó harmadában Szatmárnémetiben az egyre gyarapodó kereskedő és iparos réteg vállalta fel a műpártoló szerepet. A városi polgárság haladásvágyának eredményeképpen 1887-ben tervbe vették egy új színházépület felépítését. A régi színháztermet az idők folyamán az igényeknek megfelelõen bővítették, páholyokat, karzatot építettek hozzá, de mivel a szomszédos városháza terjeszkedésének útjában állt, így lebontásra ítélték.
1889 május 18-án tartották az új színházépület ünnepélyes alapkőletételét, mely ma a híres rendező, Harag György nevét viseli. A szokásoknak megfelelően az alapfalba beépítettek egy pár emléktárgyat, üzenetként az utókornak: pár darab pénzérmét, a városi tisztikar és képviselőtestület névsorát, a színház történetét. Az épülő színház tervezője Voyta Adolf pápai műépítész volt, az építést Szikszay Lajos debreceni mérnökre bízták, a belső díszítést a főváros dalszínházának híres festői Spanraft és Hirsch végezték. 1892 január 14-én avatták fel a városi színház épületét, amely még ma is szolgálja Szatmárnémetiben Thália ügyét.
Forrás: harag.eu.hu
Költőnkre visszatérve, ez a szerencsétlen vándorszínész ötlet, mely Aranyt egész természetével merően ellenkező pályára vitte, életének első nagy fordulatát idézte elő. Városról-városra járva, Arany csakhamar belátta, hogy nem való e kóbor lumpok közé, érezte, hogy hiába szakított régi életével, új pályáján sem boldogul. „ Az öntudat kígyói — írta Arany erről a korszakról — szegény apám sanyarú nyugtalansága éjjel-nappal martak.”
Ez Arany rövid, de egész életére kiható vándorkorszaka. A magyar költőknél mintegy hagyományos az ily bolyongás; a régiebbeknél még évekre terjed, az újabbaknál hónapokra rövidült. Valami rossz tündér rendesen vándorbotot tesz a magyar költő bölcsőjéhez (még szerencse, ha csak vándor- és nem — koldusbotot). Már jó Tinódi Sebestyén, az énekes, dalszerző, lantos is ily vándoréletet él; minden évben más-más helyen találjuk, Magyarország és Erdély legkülönbözőbb vidékein.
Csokonaiban is van valami emésztő nyughatatlanság, mely őt egyik vidékről a másikra hajtja: szülővárosából, Debreczenből Sárospatakra, Sárospatakról Pestre; innen Rév-Komáromba tér, majd Keszthelyen vagy Csurgón találjuk és majd meg elpanaszolja, hogy „ rám jajdúlt a Balaton”. Csokonai és Arany sorsában az is közös, hogy mindketten a Debreczeni Református Kollégiumba jártak.
Arany után legjobb barátján, még Petőfin is teljesül a bolyongás átka. Már mint 15 éves diák édesapjának híre nélkül éhezve, fázva télnek idején szökik Selmeczről Pestre. Amint később leteszi a puskát, ismét vándorbot van a kezében. "Mohácstól Pozsonyig gyalogoltam- írja maga-, s még hosszabb utat is; mily jól esett, ha felvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna!" Petőfi életében háromszor is beállt vándorszínésznek. Arany színészkedése élete legkeményebb megpróbáltatásának bizonyult.
Forrás: Riedl Frigyes: Arany János
Ha időrendben kíván továbbhaladni ide kattintva Máramarosszigetre juthat.
